Esetleg nagyon-nagyon ritkán, de az nem most van
Nem írtam pár napja, mert nem volt nagyon kedvem, meg mondjuk időm se. Viszont ezen túl 10-18:30 között fogok járni dolgozni. Ez mondjuk ezért jó, mert így nem kell olyan korán kelni, és nem végzek olyan későn se. Volt ugye egy nagyon nagy meló bent, hogy ki kell törölnöm 400 projektet, ami a különböző rendszerekben végzett műveletek következtében olyan 4000 művelet, szóval iszonyat nagy munka. Múlt hét pénteken Attilával lezártuk a ticketet, amiben a törlést kérték, mert kitöröltem az egész 1/4-ét, és közben kiderült, hogy azóta már néhány újra fel lett használva, így azokat is kitörölte a rendszer, így kereshettem, mi van kiszedve, és írhattam őket vissza… Hát el volt szállva az agyam rendesen. Hát ilyen, és ehhez hasonló dolgok miatt nem írtam már napok óta.
Sok érdemleges amúgy sem történt. Dzsozit nem vették fel a TVnethez, mondván, annyit nem konyít a számítástechnikához. Így azt mondja, hogy lehet, haza kell költöznie, amit meg nem szeretne, mert jól elvan az albérletben. Kérdeztem, mennyi kéne neki, de azt mondta, hogy egy kölcsön ezt nem oldaná meg hosszú távon.
Tatától megkaptam tegnap-tegnapelőtt, hogy túl sokat dohányzom és iszok az utóbbi időben. Hát mit lehet erre mondani, ha igaza van… Semmit. Igazából sok okom nem lehet nyavajogni, hogy szar ez így, hiszen egyenlőre nem akarnak kibaszni itthonról (anyámnak adtam múltkor 20000-ret), van egy jól fizető állásom, ahol azért nem stresszelem szét magam, mint pl. a Tesco-ban kellett. Hálisten elég light-os ilyen téren, a meló meg megtanulható. De egy valami ezek mellett, mindezektől függetlenül hiányzik. Na ki lesz olyan ügyes, hogy rájöjjön? Rendben, a többség talán vágja, de arról van szó, hogy hiába mindez a jó, semmit nem ér az egész, ha nincs kivel megosztani. Ezt sokan nem értik meg, hogy miért így állok hozzá. Van, akinek ez a fajta szívesen-megosztom-veled sok. Többen meg egyszerűen hülyének néznek. Igazából nem sok ember van, akivel tényleg jól is érzem magam, és ezeket az embereket nem akarom elveszíteni, mert velük azért kevésbé érzem azt, hogy nap mint nap egyedül vagyok. Amitől hülyét tudok kapni, mikor mindenki eltűnik mindenfele, és senki nem ér rá semmire. Ha valakinek nincs kedve velem eltölteni az idejét, jobban értékelem, ha ezt a szemembe mondja. Mert lehet, nem esik majd jól, de az őszinteség nálam mindennél többet ér. Persze lehet én látom néha sötéten a dolgokat, de ez van.
„Adj még édes álmokat
És így már nem folytogat
– Gondom – csak játék, ha édes hangodat
Hallom. Már várom, mit szíved tartogat
[…]
Láss úgy, ahogy lettem!
Értsd meg, amit tettem!
Adj meg minden jót nekem!
És én érted ezt mindig megteszem”
Gondolkoztam azon, hogy mennyire egy undorító faj az ember. Lehet mátrixos szöveg, de tényleg egy rohadt vírus vagyunk, és néha nagyon nem vagyok büszke az emberi oldalamra. Undorít, ahogy a körülöttünk levő világgal bánunk. De ahogyan a fejétől bűzlik a hal, undorít, ahogy fajtársainkkal, és ahogy önmagunkkal bánunk. Minden ekörül a rohadt pénz körül forog, és ha valakinek a pénz csak eszköz, és nem egy isten, azt már furcsállni kell. Nagyon jó dolog a pénz, tényleg, csak semmire nem jó, azon túl, hogy megdöglesz, ha nincs, és megdögölhetsz, ha sok van… Egy valamire viszont nem jó, ami szerintem sokkal fontosabb is a pénznél. Szeretetet nem vehetsz. Tehát semmit nem ér az a sok rohadt pénz, ha öszinte szeretetet nem kapsz érte. Nem is kell, hogy kapj érte, mert akkor már meg van baszva az egész. Szar egy világban élünk. Sok technológia szar vesz minket körül, de mégsem vagyunk boldogok. A gépek lassan már a seggünket is kinyalják, dolgoznak helyettünk, de valami csak nem jó, mert ettől sem vagyunk boldogok. Hát akkor mitől? Minden szarért pént kérünk mindenkitől. Én pedig sokszor nem tudom ezt megtenni, és segítek free-of-charge. Mondjuk ettől aztán nem fogok meggazdagodni, de ha egyedül vagyok, mit ér, hogy van pénzem? Nem tudom akkor semmire sem értékelni.
Szeretnék magam körül embereket, akiknek fontos vagyok, akiket érdekel, mi van velem. Akik felhívnak, hogy vagyok, akikkel rendszeresen találkozunk. Akikkel lehet élvezni a napfényt, eltölteni a szabad perceket. Akik megajándékoznak egy-egy őszinte mosollyal, öleléssel. Lehet egy kicsit exhibicionista lettem az utóbbi időben, de változom. Ráadásul kezdek extrovertált is lenni, igénylem a jó társaságot, mert „ez kellemesen fokozza az agykéreg ingerlékenységét”… Szükségem van más energiamintákra, más gondolati szálakra, felsőbb szintű kommunikációra. Nem részeg disznókra, kis patkány köcsögökre, szemét, hulladék egyedekre. De ebből van rengeteg. Van pedig pár gyémánt a gaz közt, csak néha ők maguk bújnak mindinkább bele a gazba, ahelyett, hogy ragyognának a napfényben. Azt hiszem, súlyos, nagy horderejű változáson megyek át. Már így is van, aki nem ismer rám, ezek után idővel egyre több lesz. Köszönhetően egy ismerősömnek, a drogos állatokat sem tudom már úgy tolerálni, mint régebben, mikor még én is eltoltam egy-két spanglit, mikor olyan alkalom volt. De egyre inkább felfordul a gyomrom az ilyenektől. Fucking crackheads…
Amit még nagyon nem tudok felfogni, az az emberi hülyeség, hiszen ennek mértéke határtalan, a végtelent meg nem tudom felfogni, hiszen az agyam egy véges kiterjedésű koponyába van zárva, és jelenleg a nem fizikai lényem is egy korlátokkal rendelkező testben van. Tehát mikor valaki azon sír, hogy miért nem talál egy értelmes pasit/csajt, közben meg ott áll előtte… Bár lehet, én is ugyanezt teszem, csak hát előttem nem áll senki. Valami kéne, amitől érzem, hogy élek, mert jelenleg senki és semmi nem biztosít erről. Vagy lehet csak arra van szükségem, hogy valakinek végre én jelentsem a világot, és ő nekem? Nemtom. Egy ilyet bevállalnék. De hát ez két emberen múlik ugye.
Tegnap este beengedtem a Cipri cicámat, és miután megetettem, meg én is ettem, feljött velem a szobámba, és ott aludt velem hajnalig. Bebújt a térdhajlatomnál a takarón keletkezett üregbe, és ott dorombolt. Na ez kicsit azért megnyugtatott a hülye nap után, jó volt hallgatni, az a szőrzsák legalább szeret… ;o)
Voltunk előtte este a Tatával lent Birkában, de alig voltak. Csomóan megint megígérték, hogy jönnek, aztán senki nem jött. Így én fél 11 körül elmásztam haza, pedig tudtam, hogy az Andi lejön. Talán pont ezért? Nemtom. Nekem előző nap azt mondta, hogy nem ér rám, mert először pénteken buli itt, aztán szombat este házibuli amott. Azt már tudom, hogy lement valamikor, aztán csak beköszönt, és ment. Nem hiszem, nem remélem, hogy az számított volna valamit, ha engem ott talál. Bár mivel már nem voltam ott, így ez már sose derül ki. Hát mindegy. Nem gyávaságból mentem haza. De valahogy nem volt idegzetem az egészhez. Megbántott, hogy ezzel a házibuli szöveggel jött, közben meg otthon volt. Ha nem akar velem találkozni, szarabbul esett volna, ha ezt mondja, de mindenképp őszintébb lett volna. Persze az is lehet, hogy tényleg ment volna buliba, csak aztán mégsem, nem tudom. És akkor most felteszem az előbb kifejtett kérdést: miért nem találok én egy normális csajt? Ha meg valaki itt áll előttem, hát szólaljon meg, lehet csak a perifériás látóterem nem érzékeli, de audiálisan észlelném…
Rájöttem arra is, hogy hülye módon képes vagyok kötődni valakihez csak pár apró dolognak köszönhetően is. És ez sajnos nem mindig jó, mert néha nem úgy sül el a dolog, ahogy az ember szeretné, és ilyenkor rossz. De vannak emberek, akik tényleg szinte nem tesznek semmit, mégis sokat jelent. Ezt egy másik Andi fogalmazta meg múltkor iwiw-en, az üzenőfalon, és bár tuti sokan ismerik, meg elég közhelyes néha, de akkor is nagyon így érzem:
„A mosoly olyan ajándék, ami semmibe sem kerül annak aki adja – de igen értékes annak, aki kapja.”
Valamint ez is megfontolandó. Depiseknek ajánlott olvasmány, ha jó hangulatomban kapott el, nekem sokszor segített:
„Minden este gondol Rád valaki elalvás előtt. Valakinek az egész világot jelented. Valaki nem tudna nélküled élni, ha Te nem lennél. Különleges vagy és egyéniség.”
Ez utóbbival kapcsolatban örülnék, ha tudnám, ki ez az ember rám vonatkozólag, illetve örülnék, ha az lenne, aki most megfogott. Persze ez így túl szép lenne, így maradnak az álmok. Azok csak az enyémek, és senki nem veheti el őket tőlem.
Ja igen, van valaki, aki elérte azt, amit másoknak 5 év alatt sem sikerült: Bogi, már nem fáj semmi. Gyönyörű emlékek immár, és nem több. Túlléptem ezen. De az emlékek megmaradnak, mert jó volt. Kívánom neked teljes szívemből, hogy legyél boldog, és majd küldj pár mosolyt nekem is. Köszönöm az emlékeket! ;o)
Na, most hogy így kifilozofáltam magam, Zotya kedvéért írok róla is, elvégre elmondása szerint hűséges olvasom ezen a felületen. Szóval Zoli: csúnyán be voltál nyomva pénteken, és ha azóta még nem nézted meg a telefonod videóállományát, tedd meg, Laci megörökítette, amint közeli vizsgálatba merültél a padló és a fal találkozását illetően… ;o) Na nálad például nem zavar, ha bebaszva látlak, mert bírom a búrád, és jó látni, ha jól érzed magad. De vannak páran, akiknél a részegségük kifejezetten taszít. Remélem, örülsz, hogy írtam rólad, vázz…! ;o)
Asszem kilyukad a gyomrom, szóval egyenlőre ennyi, így is van mit olvasni.
[zuhi, kaja, napsütés?]
0 hozzászólás