[Prológus]
Azon péntekek egyike volt, amikor délutánra kellett mennem dolgozni. A buszon nem voltak annyian, mint általában, bár ez délután 2 előtt annyira nem is meglepő. Fülessel befelé igyekeztünk a belvárosba, ő némi informatikai ellátmányért sietett. A csukló előtti dupla ülésben tettük le magunkat, még volt ülőhely. A Sasadi útnál felszállt többek közt két fiatal csajszi, és leültek a csukló túloldalán, velünk szemben. A szőke csajszit látásból már ismertem, na jó, ez így túlzás, de többször mentünk már egy buszon, és megragadt bennem az arca. Nevezzük őt a lassan egy évvel ezelőtti valentin nap csajszinak, ugyanakkor rövidebb haj, a vége kicsit kifelé és felfelé állva, az alja pedig picit alátupírozva, kicsit kócosan, némileg játékosan. Az egy dolog, hogy Füles barátommal már ki is találtuk, hogy melyikünknek melyik kéne, de odaát, a csajszik is hasonló dolgokról tanácskozhattak, mert elég alapos somolygást kaptunk tőlük. Körbe is néztem, mondván, biztos ott vannak az osztálytársaik/haverjaik a hátunk mögött, de eléggé úgy tűnt, hogy a mosoly nekünk szól. Fülessel megegyeztünk abban, hogy ha osztozkodni kell, vagy a lánykák ránk bíznák a döntést, övé a lehetőség a barnához, én meg a szőkénél tehetek egy próbát. Mondjuk sokat nem kellett egyezkedni ezen, vita nélkül győzött a kettőnk ízlése közti különbség. Viszont valakinek kellett tennie valamit, hogy ki ne hagyjunk egy ilyen lehetőséget. De még mindig nem volt biztos, hogy nekünk szól ez a megkülönböztetett figyelem, elég ritkán történik ilyesmi ugyanis. Mikor pedig elszántam magam, hogy már pedig most odamegyek hozzájuk, megelőztek, és felálltak. Egy pillanatra lefagytam ettől a húzásuktól, de hát legyen. Közben megállt a busz a Márvány utcánál, ők meg intettek, hogy szálljunk le, de igazából még mindig nemtudtuk leragálni, hogy nekünk szólhat ez a kivételes figyelem. Amellett meg rohantunk mindketten, így egy ilyesmi nem fért volna bele, hogy a franc egye meg… Így aztán jól nevelt lúzerként csak intettünk nekik, hogy bocsesz, de nem megy… :o( Közben ők leszálltak, a busz meg becsukta az ajtókat, és elindult. Pirosat kaptunk, így pont odaértek mellénk, mielőtt elindult volna megint, és megkaptuk a mosolyt ismét, a szőke csaszi széttárta a karjait, és maguk köré mutatott, hogy lehetnénk ott is, Füles meg savanyú képpel megmutatta az óráját, és keserűen megvonta a vállát.
– „Ez van…” – konstatálták a lánykák, közben meg elindult a busz, így még integettek is, és ezzel ennyi is volt a dolog. Úgy hagytuk ki a lehetőséget, aminél jobban nem lehet…
***
Egész nap ez járt a fejemben, hogy hogyan lehett így elcseszni a dolgot… A francot érdekelt volna, hogy kicsit elkésünk mindketten. De persze ilyen mi-lett-volna-ha jellegű dolgokba utálok belemenn, így inkább kivertem a fejemből a dolgot. Napközben volt elég dolgom, így aztán nem nagyon volt időm ezen agyalni. Hosszú nap volt, sok melóval, így eléggé kikészített a dolog. Az éjszakai busszal a Móriczra érve a távolban ismerős alakot véltem felfedezni az éjféli ködben. Először a délutáni eseményekre asszociáltam, és az fordult meg a fejemben, hogy milyen durva lenne, ha ez most az a csajszi lenne. És nem tévedtem, mikor közelebb értem, kiderült, hogy ő az. Ő is észrevett, így mikor már rendes látótávolságba kerültünk, megvolt a kellő somolygás ismét. Valami jópofi pasztell-lilás-kékes kötött sapi volt rajta, a tetején egy csomó kis masnis bojttal, ami alól körben a felfelé kunkorodó tincsek kandikáltak ki. A nyakában egy hasonló színű puha sál. Kabátka meg a már korábban megismert piros-fekete darab. Csak egy pár szót tudtunk váltani, mert hirtelen befutott egy ismerőse, akit a legelső pillanatban leírt a pofiján megjelenő fintorral, mintha azt mondaná, hogy „a francba, kellet ennek pont most idekeveredni…” A srácról messziről sütött, hogy az a tipikus magát nagyon jófejnek tartó, iszonyat módon égő, igazi lúzer. Nem a szerencsétlen jógyerek típusú lúzer, hanem a pofátlanul gáz, gátlástalnul szégyenletes fajta, akit nem lehet lekoptatni. Na hát Iván barátunk (merthogy így hívják, de nem a barátunk) pont ez utóbbi típusba tartozott. Láttam előre, hogy a helyzet hajlamosodik elmenni a kínos irányba. Ivánunk tehát fültől fülig jófej vigyorral megállíthatatlanul közeledett. A csajszi eltüntette a pofijáról az iménti fintort, és egy gyönge mosolyt próbált magára erőltetni. Elég jól sikerült, bár „beavatott” szemlélőként átlátszó álca volt, de jól tettette, azt meg kell hagyni. Mikor odaért, köszönt a csajszinak, majd mintha én ott se lennék, nagy pofátlan módon vázolta legutóbbi találkozásuk óta véghezvitt hőstetteit. Mondom magamban, ha már ez ekkora kretén, én nem leszek az, úgyhogy mondtam neki, hogy „bocs, még nem találkoztunk, Peti vagyok”, és kénytelen-kelletlen kezet nyújtottam neki. Lenéző pofával végigmért, kicsit eltátva a száját, amitől határozottan úgy nézett ki, mint egy nyúl, vagy hasonló, szép kis lapátfogakkal. Majdnem kitört belőlem a röhögés, de valami visszaszorította, mégpedig az, amikor ezt a fintort látva a csajszi belémkarolt, és kicsit közelebb húzódott.
– „Helóhelóó, Ivvááán.” – válaszolt, és úgy natúr kesztyűben kezett fogott velem. A kretén.
Közben megérkezett a busz, így az ajtók felé kezdtünk orientálódni, és így egy pillanatra Ivánunk elfordult, mire a csajszi picit megrántotta a karomat, én meg kérdőn ránéztem, és egyet biccentett Ivánunk háta felé, majd szinte könyörgőn nézett rám, hogy mentsem ki a borzalomból… Uwamezukai egy lánytól, élőben? Na ilyen is rég volt…
Közben felszálltunk, és már csak a középső ajtótól jobbra eső, egymással szemben levő két ülés volt üres. Ivánka azon septiben letette magát a menetiránynak háttal, a csajszi meg odatolt a másikhoz, és lenyomott, majd kényelmesen letelepedett az ölembe, és összekapcsolta a két kezem a derekán, mint valami biztonsági övet. Eszem ágában nem volt tiltakozni… ;o) Kellemesen kemény, feszes és formás volt a feneke, ezért igyekeztem úgy megfogni a derekát, hogy ne tudjon nagyon ficánkolni, meggátolva, hogy így kellemes, de épp ennek következtében egyúttal kellemetlen perceket is okozzon vele… ;oP Ivánunk volt annyira sügér, hogy megkérdezte:
– „Na és mikor megyünk el együtt valamerre…? Fel kéne már szedjelek!” A csajszi csípőből válaszolt:
– „Talán kérdezd meg a barátomat, mit szól hozzá…” – és ezzel rám mutatott. Ivánka nagyon nem vágta a dolgot. Először azt hittem, hogy csak véletlen, de a következő kérdése után konstatálnom kellett, hogy ez egy komplett idióta. Közben a mellettünk levő négyes ülésben a kissé ittas három srác és a csaj elkezdett fülelni, Ivánka kezdett látványossággá avanzsálni. Ezt aztán a következő kérdésével meg is erősítette, újabb rajongó füleket gyűjtve körénk, akik mind a műsort kezdték hallgatni:
– „Miért, ki a barátod? Majd jól elbeszélgetek vele…” – és erre idióta módon vigyorogva felröhögött, és megsimogatta a bal kezével a jobb öklét. Odakint hirtelen minden napfényben kezdett tündökölni, ahogy kivirított a sötétség eme gyöngyszeme. Azt mondja erre a csajszi neki:
– „Mégis mit gondolsz, ki a pasim? Csak miattad fogok egy vadidegen srácot, és az ölébe ülök, hogy lerázzalak?” Ejj, ha tudta volna… ;o)
– „Ja, hogy ő az…?” Jackpot bazdmeg… Ekkora észlényt. Hát nem eresztették el intelligenciával, de ez van. Mellettünk a négyes ülésben a srácok még tartották magukat, de elcsíptem egy elfojtott női kacajt a hátam mögül… Közben hála isten a busz már suhant hazafelé.
Ezek után, kérnünk se kellett, Ivánka kitalálta a gondolatainkat, miszerint szeretnénk még többet hallani ellenállhatatlan mosolyáról, éles eszéről, és hogy mennyire döglenek utána a nők, de ő lepattintja őket magáról… Éppen valami gépet szerelt múltkor, telepítgetett már sokadik alkalommal, merthogy ilyesmivel is foglalkozik, és hát nagyon rákattant a fazon lánya, alig bírta levakarni magáról, hogy ne rángassa el a géptől… Háttérből egy halk beszólás:
– „Vagy inkább azért, hogy hozzá ne nyúlj, mert megint elkúrod…” – majd feltörő nevetés mögöttünk. Persze Ivánka nem vette észre magát, talán úgy könyvelte el magában, hogy ez az ő ellenállhatatlan humorának az eredménye…
Közben rég elhagytuk már a Sasadit, és Ivánka megkérdezte, hogy meddig megyünk. A csajszi kérdőn nézett rám, így megkérdeztem tőle:
– „Alhatunk nálam, akkor ugye Templom tér, vagy nálad, ahogy gondolod.”
– „Aludjatok a pasidnál, akkor egy helyen szállunk le…” – mondta erre Ivánka. Ő még nem tudta, hogy ezzel megoldotta a kérdést:
– „Na de nem azt mondtad, hogy reggel jön a szerelő, hogy felrakja az új gázbojlert? Én lustálkodni akarok veled reggel, nem ütvefúróra ébredni…” – nézett rám kérdően a csajszi.
– „Valóban, jó is hogy mondod, tökre kiment a fejemből…”
– „Akkor meg Tulipán utca, az meg a következő, úgyhogy szia Iván!” – és fölpattant az ölemből, és lekent két puszit annak a kreténnek (ő már nem látta, de miután leszálltunk, a kabátkája ujjának végével jól végigtörölte a pofiját kétoldalt…). Én már nem kezeltem Ivánkával, csak intettem neki, a többi utastól meg megkaptuk az együttérző vigyorokat, mikor leszálltunk.
Ott állt közvetlenül előttem, fogva mindkét kezem, és mindketten vigyorogtunk a történteken, mint az alma a fán. Hideg volt, így kicsit közelebb húzódott, és csak annyit mondott halkan, hogy köszönöm, majd a nyakamba ugrott, és jól megszorongatott. Ahogy eleresztett, lágyan két puszit lehelt két oldalt az arcomra, ami kicsit közép felé csúszott. Így a harmadiknál az ajkai súrolták az ajkaimat, amiből is egy lágy puszi lett, majd a leglágyabb csók lett belőle, ami után meg kellett fognom, mert kicsit megremegtek a térdei… Édes volt, ahogy szinte bocsánatkérőn a karjaimba kapaszkodott. Megcsörrent a telefonja, így elengedtem. Felvette, de közben lágyan továbbcsókolgatott. Az apja volt, kérdezte, hogy hol van. Mondta neki, hogy mindjárt otthon, de csak az éjszakait érte el. Így elindultunk. Néhány házzal bentebb lakott csak, pont ott, ahol az utca befordul jobbra. A kapuhoz érve magához húzott, és egy szenvedélyes csók után ismét el kellett kapnom:
– „Ne haragudj, de szinte elolvadok, ezért a térdremegés… Különben is, miattad van…!” – és huncut mosollyal megvonta a vállát.
– „Behívnálak, de apám megölne…” – mondta.
– „Semmi baj. Holnap?” – kérdeztem.
– „Csak holnap…?” – és ismételten könyörgőn nézett rám, azzal a huncut mosollyal az ajkai szélén.
– „Rendben, akkor holnap.” – konstatáltuk mindketten a dolgot, mikor felgyulladt a kapunál a villany.
Gyorsan telefonszámot cseréltünk, majd felém nyújtotta a kezét:
– „Ne haragudj, Peti, én már tudom, téged hogy hívnak, és én még be sem mutatkoztam neked, hát ezt most megejteném: Vivien…” – mondta ismét azzal a huncut vigyorral a szája szélén. Kezet fogtam vele, majd közelebb húztam magamhoz, ő meg átölelt:
– „És köszönöm…” – és ismét a nyakamban kötött ki, majd aztán a karjaimban, végül pedig egy lágy csók és jóéjtpuszi után bement, de még visszafordult egy pillanatra:
– „Holnap reggel nincs itthon senki 8 után. 9 körül felkelek. De utálnék egyedül reggelizni…”
– „Rendben, ittleszek.” – mondtam.
– „Oké! Aludj jól!” – és megint az a sejtelmes mosoly a pofiján… Megőrjít már most…
– „Te is.” – válaszoltam.
– „Úgy lesz…” – sugárzó arccal még küldött egy puszit a bejárati ajtóból, majd bement, én meg elindultam haza.
0 hozzászólás