Deja-vu, jobb befejezéssel

A történelem időnként ismétli önmagát

[Január 11., P]
A péntek több szempontból alakult jól, és ez már nagyon nem ártott. Egyrészt visszakaptam végre a laptopom, másrészt estére beterveztünk egy kis kimozdulást Vivvel, megünnepelvén, hogy neki sikerült pár kemény vizsgája, én meg visszakaptam a laptopom. Így első dolgom volt munka után sietni haza, hogy lepakoljak. Nyolckor találkoztunk az előttünk levő megállóban, és első körben azért én is odaadtam végre neki, amit karácsonyra szántam: egy egyedileg tervezett V-betűt formáló ezüstmedált a hozzá tartozó lánccal. Sokan kíváncsiak, hogy miért ezüst. Hát egyszerű, én nem szeretem az aranyat, mert valahogy az ezüst szerintem sokkal érzékibb, ahogyan fehéren megcsillan. Neki ezt nem kellett magyaráznom, már korábban rákérdezett, hogy hogyhogy csupa ezüst dolog van rajtam. Valahogy hiányzott már, hogy a nyakamba ugorjon. Még jó, hogy volt ismerősöm, aki tartozott egy szivességgel, így szívesen megcsinálta nekem a medált… ;o)

Közben rámcsörgött Zolika, és kérdezte, esetleg csatlakozhatna-e hozzánk, és mivel Viv pár ismerőse is jött, így azt mondtam, hogy persze. Aztán közben lesétáltunk a helyhez, aminek a nevét még nem tudom, mert akkor voltam ott először. A többiek közül akkor még csak Zolika volt ott, meg az Adri, a többiek csak későbbre ígérték magukat. Így aztán addig is megittunk mindannyian egy-egy Baileys-t, majd némi longdrink vételezése után nekiláttunk biliárdozni. A longdrink kinek mi volt, Vivvel mi Gintonic-oztunk – azt is én szerettettem meg vele… ;o)

Az is kifejezetten vicces helyzet, mikor az ember enyhén spicces állapotban iszonyatosan durván jókat tud lökni, meg amikor aztán ugyanígy próbálunk meg ketten játszani a másik kettő ellen… Végül kilyukadtunk ott, hogy segíthettem Vivnek ellökni pár golyót, hozzásimulva és hátulról átölelve. Abban az állapotban ez mindkettőnket eléggé felpiszkált, és láttam, hogy kipirult az arca. Nagyon jól elvoltunk. Közben megjöttek a többiek is, így már szabályos versenyt rendeztünk, és sikerült nekünk megnyerni az egészet, ami egy üveg Baileys-ért ment, amit az egyik srác hozott. Még jó, hogy a pultos csaj jó ismerősük volt, így nem jelentett problémát, hogy hozott itóka került az asztalra. Ahogy az üveg tartalmát közösen elfogyasztottuk, már tényleg jó hangulat uralkodott. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen estét már semmi sem ronthat el, de persze ez nem így történt most sem. Pár perccel később jött egy SMS egy olyan valakitől, aki úgylátszik szokásává tette, hogy akárhányszor jól alakulnak a dolgaim, küld egy ilyen tartalmú üzenetet:
„Szia, ne haragudj, hogy írok, de tök szar minden, szakítottam a pasimmal, és elkezdett hiányozni az a régi érzés, ami köztünk volt anno…”

Mondani sem kell, teljesen összekavarta az estémet. Abban a pillanatban, ahogy elolvastam az üzenetet, hamuszürke arccal huppantam le a legelső ülőalkalmatosságba, valami bőrkanapé volt, vagy nemtudom. Némi alkohol után, és ebben az adott helyzetben ez valahogy elmondhatatlan hatást ért el, mint legutóbb is. Vivnek már említettem korábban ezt, de ő is csak akkor realizálta a helyzetet, amikor leült mellém, én pedig a kezébe nyomtam a telefonomat, mikor kérdőn nézett rám. Visszaadta a telefonom, majd hozott egy szál cigit, és meg is gyújtotta nekem. Szívtam bele három slukkkot, de el is nyomtam.
– „Menjünk haza, jó? Nem baj?” – kérdeztem tőle.
– „Persze. Rendben, menjünk.” – mondta.
Így aztán körbeköszöntünk, és elindultunk. Gondoltam, elkísérem Vivet haza, aztán még elszívok egy szálat hazafelé menet, hogy kitisztuljon a fejem. Odaértünk Vivhez, és elköszöntem tőle, aztán még megvártam, ahogy bemegy, majd elindultam haza. Pár lépés után nyílt az ajtó, és Viv utánamszólt, hogy nem jövök-e be inkább. Eléggé kavargott az agyamban minden, de úgy döntöttem, voltaképp, miért is ne, így visszamentem, és bementünk. A konyhaasztalon egy cetli várta Vivet, azt lobogtatta a kezében, csillogó szemmel:
„Kislányom, elmentünk a nagyiékhoz, mert apádnak el kellett utaznia, és gondoltam, megleplek ezzel a sikeres vizsgáid örömére. Vasárnap este jövünk. Érezd jól magad a hétvégén, aztán semmi házibuli! ;o) Hagytam pénzt a biztonság kedvéért az asztalodon. Hívtalak, hogy szóljak, csak nem vetted fel, ezért írtam SMSt is, de azért leírom ide is. Csók: Anya”

Utóirat is volt, amit csak az után vettünk észre, hogy megfordítottuk a lapot:
„Aztán majd egyszer bemutathatnád, ha már így elcsavarta a fejedet… ;o)”

Viv bezárta az ajtót, majd miután vacsizni már egyikünknek sem volt kedve, kézenfogott, és felmentünk a szobájába. Közben megnézte a telefonját, és hát mindössze azért nem értesültünk az egészről korábban, mert le volt halkítva. És valóban ott ficergett a nem fogadott hívás és az SMS rajta.
– „Akarsz róla beszélni?” – kérdezte, mikor látta, hogy kicsit magamba zuhanva ülök az ágya szélén.
– „Tudod, csak azt nem értem, hogy hogyan képes mindig megtalálni azt az időpontot, amikor a leginkább ki tud készíteni az üzenetével…” – válaszoltam.
– „Szereted még?” – kérdezte erre.
– „Tudod jól, hogy nem. Úgy már régóta nem. De azért sokat jelent. Csak az a szar ebben, hogy mindig csak akkor tud megtalálni, ha épp depis. És ezt sajnálom, mert egyébként értékes ember lenne… Na mindegy.” – mondtam.
– „Nem írsz neki? Szerintem számít rád.”
– „Most komolyan azt mondod, hogy írjak neki? Mégis mit írhatnék neki? Azon kívül, hogy itt vagy nekem te, és hogy felejtsen el, ha csak depis hangulatában tud velem szóbaállni…?” – kérdeztem kicsit felhúzva magam az egészen.
– „Én írnék neki, legalább pár közhelyet, hogy ne csináljon hülyeséget. Nem azt mondtad, hogy képes ilyesmire?”
– „De…”
– „Akkor írjunk neki valamit, legyen nyugodt a lelkiismeretünk.” – mondta erre végül. Így lekörmöltük közösen az évszázad legközhelyesebb SMS-ét, beleírva, hogy jelenleg részegen nem vagyok képes ezt jobban átlátni, de tartson ki, majd minden jóra fordul, stb, remélve, hogy ez megoldja a dolgot ideiglenesen legalább. Ez így, még viszonylag elég részegen nem volt a legkönnyebb. Majd miután elküldtem, ki is kapcsoltam a telefonomat, valahogy aznapra már nem lett volna idegzetem többre ilyesmiből. Majd végre megpróbáltuk elhessegetni ezeket a gondolatokat, és végre összebújtunk. Jól esett, ahogy átöleltük egymást. Sikerült elég rendesen összegubancolódni ismételten… ;o) Persze az alkohol megtette a hatását, így végül elszundított a karjaimban a kis drága, és egy ilyen megterhelő nap után nekem is jólesett lepihenni végre, így követtem a példát.

[Január 12., Szo]
Most épp itthon vagyok, gyorsan felteszem a WordPress-t végre, meg hazajöttem zuhizni, tisztaruha, miegymás, aztán majd rámcsöriz Viv, és megyünk valamerre, vagy még nem tudom. Neki is inkább lustizni van kedve, szóval lehet, hogy csak rendelünk egy pizzát, és nézzük a Függetlenség Napját a tévében. Na megyek, majd folytatom.