Elhagyatva

Elég korán volt még, kilenc körül lehetett. Nem ez volt az első eset, hogy kicsit többet ittam a kelleténél. De ez volt az első, amikor minden vacakul jött össze mellé. Kidobott a pasim, a többiek mind leléptek valamerre, én meg egyedül csetlettem-botlottam, mígnem ledobtam magam egy üres székre. Az emberek csak ömlöttek körülöttem, de én nem nagyon fogtam fel belőle semmit, nem is érdekelt. Sem ők, sem más. Csak ültem ott, szédültem, és kezdtem igazán szarul érezni magam. Felkeltem, hogy elinduljak haza, ott talán egy kis nyugalmat találok, és összekucorodhatok a takaróm alatt. Elég durván nézhettem ki, mert az emberek kitértek az utamból. Nem akartam összetalálkozni senkivel, eléggé égett a pofám a rosszalló pillantásoktól. Lehajtottam hát a fejem, lesütöttem a szemem, és csak próbáltam minél hamarabb kijutni. Már csak méterekre voltam a kijárattól…

És ekkor futottam össze vele. Nem vettem észre ugyanis, hogy ott áll előttem, és nekimentem, majd egyensúlyomat vesztve csak belé tudtam kapaszkodni. Istenem, annyira szégyelltem magam, amiért így lát… Ismertük egymást már régóta, pont ezért szégyelltem magam annyira. De ő nem vetett rám rosszalló pillantást, hanem csak mosolygott rám. Karonfogott, és kimentünk. Végre kint. Jól esett a friss, kissé hűs levegő. De rosszul voltam, és egyre rosszabbul lettem. Nem kellett volna annyit innom, futott át az agyamon, de már mindegy volt. Nem álltam biztosan a lábamon, de ő biztosan tartott, nem estem el. Kissé elcsuklott és remegett a hangom, és magam is meglepődtem, hogy kimondtam, mert leginkább csak gondoltam:

– „Vigyél haza kérlek, nem vagyok jól… Vigyél haza… de hozzád… anyámék… nem láthatnak meg így…”

A buszon elfészkeltem magam az ölében, és ő is átölelt, hogy ne csússzak le. Sosem volt köztünk semmi több. A buszból többre nem emlékszem, csak az járt a fejemben, hogy ki ne dobjam a taccsot. Aztán végre újra a hűvös szellő cirógatta az arcomat, és néhány perccel később már a szobájában voltunk. Ledőltem az ágyra, és nem emlékszem többre.

***

Hajnali kettő volt, mikor magamhoz tértem. Egy pillanatig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Szomjas voltam, és szédültem, és rosszul voltam. Majd körbetapogatóztam, és sikerült felkapcsolni az ágy mellett a lámpát. Ott feküdtem egy ágyban, ami nem az enyém volt, egy idegen szobában, a felsőm és a nadrágom az ágy mellé dobva, csak egy ismeretlen póló és fehérnemű volt rajtam. Pillanatig bepánikoltam, hogy mi is van, hol is vagyok, mi is történt… A másik oldalra fordultam, de az ágy másik fele üres volt. Kezdett összeállni a kép, és rájöttem, hol is vagyok. Felvillantak képkockák, hogy hazahozott, hogy adott egy pólót, és hogy ledőltem, de akkor most hol van? És mi történt…?

Kicsit nehéz volt még gondolkozni. A dörgés teljesen váratlanul jött, így a szívem is majd kiugrott a helyéről, annyira megijedtem – odakint elkezdett szakadni az eső, és egyik villám a másik után szabdalta az eget, miközben egyik dörrenés robaja követte a másikat. Féltem, mert egyedül voltam, és félek, ha ilyen ítéletidő van. Felkaptam a takarót, és lekapcsolva a villanyt, kimentem a fürdőszobába inni. Kicsit megijedtem, mert nem volt semerre, így visszafelé benéztem a nappaliba. A villámok nappali fényt adtak másodpercekre, így láttam, hogy ott alszik a díványon… Pedig tehetett volna velem bármit, képtelen lettem volna ellenállni, vagy nemet mondani. Tudtam, hogy többet jelentek neki, mint egy szimpla barát, és itt volt a lehetőség, hogy ezt kihasználja. De ő nem tette.

Egy újabb dörrenés az ablakot is iszonyatos erővel rázta meg, én meg odahúzódtam gyorsan a dívány végéhez, de nem akartam felkelteni. Bármit tehetett volna velem, és mégsem tette, pedig tudtam, mennyire szeretné… Ez járt a fejemben, és kicsordult: elkezdtem szipogni. Újabb iszonyatos erejű dörrenés rázta meg szinte az egész házat, miközben a villámok egymást korbácsolták. Én meg ott szipogtam, amire végül felpillantott, én meg ott ültem a dívány végében a takarót szorongatva, és remegtem a félelemtől.

Megfogta a kezemet, én pedig odabújtam hozzá, minél szorosabban, és halkan elkezdtem pityeregni, ő pedig átölelt, és adott a homlokomra egy lágy puszit, és megsimogatta a buksimat. Csak szorítottam magamhoz, mintha ki akarna szakadni egy darab a világból, és azt kéne visszatartanom. Ahogy így pityeregtem a karjai közt, és közben átölelt, végül elnyomott az álom.

Nem történt semmi más. De ez pont így volt tökéletes. Mert ez az éjszaka, amit a karjaiban tölthettem, többet jelentett mindennél. Talán csak most értettem meg, hogy mennyire sokat jelent nekem, és megtapasztalhattam egyben azt is, én mennyire sokat jelentek neki. De talán titkon mindketten tudjuk, hogy nem működhetne.

Mikor hazaértem, és egyedül maradtam így este, olyan furcsán egyedül érezem magam nélküle. Rájöttem, hogy szükségem van rá. Jobban, mint eddig. És hogy vele akarok lenni. Hiányzik az érintése…. Az ölelése… A parfümjének az illata… Hiányzik… Nem is írom ezt tovább, megyek, és felhívom…

Nem, nem tehetem ezt vele…! Azt sem tudom, mit érzek igazából és különben is ááááááááá! Mit kéne tennem?! Bele fogok ebbe őrülni…

Felhívom, alhatok-e megint nála.

Igen! <3