Sziget – 7. nap

Végre vége…?

Egyfelől jó volt, hogy már közeledtünk a végéhez, másrészt meg megint közeledtek a szokásos, szürke hétköznapok, amikor csak egy vagyok a tömegben, és semmibe sem nézik a munkámat… Tehát eléggé vártam és egyben nem is vártam már a végét.

A Sziget utolsó napja mindig az a nap, amikor minden szigetlakó körbejárja a szigetet, és begyűjt minden ingyenes vagy játékkal megszerezhető marhaságot, így ezen a napon az udvarban is a szokásosnál is nagyobb volt a mozgolódás. Ez persze nem zavarta azt a két srácot, akik nem tudom, mikor dőltek le aludni a sátrunkban, de ott feküdtek elég sokáig, és békésen aludtak, mintha mi se történne körülöttük. Ez az igazi Sziget-fíling, nem igaz? Valamennyire irigylem őket, hogy meg tudják ezt tenni így, mert nekem nem menne…

Aztán a srácok végül úgy krisna-időben felkeltek, és valamerre elcsámborogtak, talán magukbatömni egy kevés ranma-t meg goranga-t, ki tudja. Természetesen a nap továbbhaladtával olyan arcok is felbukkantak, akik eddig nem nagyon, így bár nálunk az Ági a hajszobrászaton csináltatta meg a haját, a srácok egyértelműen mutatták, hogy nem kell hivatásos „hajszorásznak” lenni egy jó frizkó elkészítéséhez, ráadásul a hajszobrászaton is csináltak ugyanilyen frizurákat, amennyire tudom, mindet ingyen, de hát akkor is. Viszont így megfigyelhető lett egy képen az amatőr lázadó punk stílus kontra hivatásos művészkedő műanyag stílus. Hát nem is tudom, melyik tetszik jobban…

A nap többi része szokásosan telt, majd este összefutottam McBubu (Péter) barátommal, akivel első körben a sátrát indultunk összeszedni és lebontani, de végül letettünk a dologról, nekem adta inkább, majd szedjem össze én, és a Hammerfall felé vettük az irányt. Odaérve persze még mindig a Hanoi Rocks ment, ami csak azért volt furcsa, mert már 15 perce a Hammerfall kellett volna játsszon. Lőttünk pár képet, de én a nem a Hanoi Rocks-ra voltam kíváncsi, és mikor már fél órája mennie kellett volna a Hammerfall-nak, akkor azt mondtam, hogy menjünk, inkább Nagyszínpad, és The Killers – tudvalevőleg Chris Cornell lebetegedett, így a Killers előrébbjött, és játszhatott egy jó hosszút. Mondjuk a Killers-t se ismerem annyira, hogy nagyon érdekelt volna. Az úriember meg úgy tűnik, belefáradt a koncertekbe, és álomra hajtotta fejét egy késő nyáresten, muzsikaszóra, kukáktetején, jól…

Alapból úgy terveztem, hogy utolsó éjjel már kintmaradok végig, de mivel minden ismerősöm, akivel megbeszéltem, hogy utolsó este atomparti, vagy eltűnt, vagy nem vette fel, vagy nem volt elérhető. Mint kiderült közben, Silme telefonját ellopták, ő azért nem volt elérhető. De hogy a többiek hova tűntek, az a mai napig rejtély. Így fogtam magamat, és elindultam haza. Másnap reggel csak a szokásos pakolászás maradt.

Igazából a legkevésbé sem szeretem a Sziget utolsó napját – prózai oka van: mindenki elkezd pakolni. Éjfél körül már egy csomó helyen szét vannak szedve a dolgok, és ez teljesen kiábrándító, mert egyfelől tudod, hogy másnap vége az egésznek, és várhatsz újabb egy évet, míg újra Sziget lesz. Másfelől azzal, hogy pakolnak, a másnap reggel hangulatát vetítik előre, és ezzel elrontják az estét – mindenki ilyenkor azt várja már, hogy mikor zárhat végre be, és pakolhat haza… Pedig aki a legtovább van nyitva, és van nála a két legfontosabb dologból a szigeten – kaja és pia – az bizony még a sziget másik feléből is odavonzza az embereket. Jó, ez embertelen nagy hajtás, de ilyenkor lehet sokat kaszálni. De száz szónak is egy a vége: rossz érzéssel tölt el ez a pakolászás, mert megerősít abban, hogy ennyi volt idén, és mennyi mindenre nem jutott időm már megint…