Halálos Árnyak a Csonthalmon
Nem volt hideg, a szél sem fújt egy cseppet sem, és bár az ég fekete volt a fellegektől, amik őrült sebességgel rohantak tova odafenn, és kavarogtak egyre haragosabban, a felszínen mégis minden csendes volt, talán túl csendes is. Elhagyatott táj vette körbe, ami üresen terpeszkedett szét, ameddig szemei elláttak, és mégis telve volt rothadással. És bár csend volt, szinte halálos csend, mégis halkan morgott az egész, mint ezrek és ezrek összemosódó ordítása, mélyen, gonoszul, csontig hatolóan. A szikla jóval a táj felett volt, és ő ott ült a tetején, elmerengve a messzeségbe, és nem szólt. Nem is lett volna kihez. Nem volt sehol egy lélek sem, mégis mindent betöltött az az érzés, mintha tömegek örvénylenének körülötte, alatta, és mindenfelé. Egy másik síkon talán szürkére rothadt, foszló húsú testek hevertek mindenütt, és bár a bűz émelyítő erővel hömpölygött, hozzá még csak egyetlen foszlánya sem jutott el. A testek persze csak egy-egy pillanatra voltak mozdulatlanok, a másik pillanatban folytatták végtelen örvénylésüket, és ordítottak, majd hallgattak el mind újra és újra. Talán már nem borzongott volna bele, ha látja vagy tud minderről, hozzá volt szokva az egészhez. Lágy szél támadt egy pillanatra, és meglibbentette arcába hulló hosszú, egyenes haját, felfedve a könyvet, amit maga előtt tartott, és talán olvasott. Percek teltek el ebben a mozdulatlanságban, egyfajta időtlenséget adva ezzel a pillanatnak. Majd egyszerre az eddig csak holt fülekbe kúszó morajlás élők által is érzékelhetővé vált, magával hozva a fekete szelet, ami ismét a hajába kapott. Ekkor a könyvben, amit kezében tartott, írás tűnt elő fokozatosan, a furcsa írásjelek lángolva izzottak a hirtelen támadt sötétben, ahogy füstölve égtek bele az évezredes pergamenbe, megvilágítva ezzel elfehéredett arcát.
Hirtelen megcsillant valami ebben a furcsa ragyogásban, az írásjelek izzó fényét szétszórva hullott tehetetlenül a földre, és tört ezer darabra, mint egy üveggyöngy, majd azonnal kihunyt a fénye. Ezt pár pillanattal később egy újabb követte, azt még egy újabb, mint megannyi apró nap, amelyik épp lehanyatlik a látóhatár alá, hogy átadja azt az éjszakának. A sárgásan szikrázó gyöngyök közül néhány a könyv lapjaira hullott, míg végül az egyik az izzó szöveg végét érte el. Sistergés hallatszott, majd hirtelen ismét teljes csend lett, és visszatért az előbbi szürkeség. A könyv sárgás pergamenjén még halványan füstölögtek a jelek, és a lap alján kisebb barna folt terpeszkedett, láthatóan nedvesen. Könnycseppek voltak hát…
Fent az égen a szürke fellegek hihetetlen sebességgel száguldottak tovább, vastagon eltakarva a napot, itt-ott feketébb foltok vagy csíkok gomolyogtak egymással, mintha azon küzdöttek volna, melyikük marad felül, de nem adtak szabad utat a fénynek. A csonthalmon ismét csend honolt, nem mozdult sem élő, sem holt. Pár satnya cserje levele lengedezett csak gyengén, amelyeket még az előbbi szél táncoltatott meg, és még nem leltek azóta nyugalmat.
Furcsa érzés kerítette hatalmába, és ő tiltakozás helyett átadta magát ennek az érzésnek, hagyta, hogy felkapja, és magával sodorja. Nem látta, de titokzatos tűz gyulladt a szemében. Felegyenesedett, és erre iszonyatos erővel támadt fel újra a fekete szél, pár cserjét gyökerestül csavarva ki, de ő állta az újabb rohamot. Majd feltekintett a koszosan szürke égre, és megrázkódott. Erre a kép, mintha megfagyott volna, minden megállt, az eddigi kevés szín is elszürkült. Lehajtotta a fejét, és becsapta a könyvet. Egyfajta remegés futott végig az egész tájon, lerázva magáról a piszkos-szürkeséget, és hirtelen, egy vakító fehér hullámot követve siketítő erővel zúdult elő mindenféle hang, minden megtelt színekkel és élettel, majd egy újabb széllökés minden korábbit elsöpört. A sivításba hirtelen egyetlen hangjegynyi harangkondulás keveredett, majd ismét csend lett.
0 hozzászólás