Nyüff…

A macskám lenyelte a gumisünt!

A boldogság, mint olyan, egy különleges és megfoghatatlan érzés, amivel a legtöbb ember akkor is önző, ha van belőle neki sok, de legalábbis elég. Néhányan mégis úgy vagyunk, hogy mások boldogsága előrébbvaló a sajátunknál. Talán azt hisszük, hogy egyszer majd visszakapjuk mindazt a jót, amit másoknak adunk, de legtöbbször ezt pont akkor nem kapjuk vissza, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá. Mindez talán csak azért van, mert többször hallgatunk a szívünkre az eszünk helyett.

Mi lennénk talán a hülyék, hogy így teszünk? Nem hiszem. Mi érezzük legtöbbször kutyául magunkat az életben? Igen. Mi vagyunk azok, akik mindezt legtöbbször igyekszünk nem mutatni kifelé? Ez is bizony igaz. És mindezt talán azért tesszük, mert nem szeretjük, ha sajnálatból van mellettünk bárki is. Lehet ugyan a sajnálat is őszinte, de ne sajnálatból szeressen meg minket bárki is, hanem önmagunkért, nem igaz?

Talán tetteink egyszer azt hozzák, hogy ez így is lesz. És akkor mindennél és mindenkinél boldogabbak tudunk lenni, amit nem tartunk meg önzően csak magunknak. De az élet nem egyszerű. Néha nagyon nem.