Ő. Én. Élet. Álmok.

Ő? Én? Élet? Csak álmok…

Ő:
Olyan hirtelen csaptad be magad után az ajtót, hogy szinte észre sem vettem. Egyik pillanatban még bent voltál, és épp veszekedtél velem valami miatt, majd mikor két könnyem közt képes voltam felpillantani, már nem voltál ott, csak az ajtó csapódását hallottam, és rezzentem tőle össze. A szívem legmélyéig fájt, amit tettél. Talán egy ilyen kis semmiség nem kéne ennyire rosszul essen, de miért pont te és miért pont én…? Összegörnyedve hátráltam el a szobám egyik sarkába, és engedve remegő térdeimnek, hátamat a falnak támasztva leroskadtam a földre. Könnyeim szakadatlanul ömlöttek, és mivel egyedül hagytál, nem tudtam mást szorítani magamhoz, csak a két térdem, hogy már fájt, olyan erővel szorítottam magamhoz őket. A semminél több volt, de nem volt valójában a legkevésbé sem igazi. Mert egyedül voltam. Végtelenül egyedül. Szerettelek és gyűlöltelek egyszerre. Mégis, miért tetted ezt velem…?

Én:
Nem hívtál, amikorra megbeszéltük, hogy fel fogsz hívni. Tudtam, hogy nem tudod szinte sosem, mit fogsz csinálni a kövekező napokban, sőt néha még azt sem, hogy hogyan lesz ez a következő nap vagy órában. De már bő egy óra is eltelt, és nem jelentkeztél. Aggódtam. Nem akartam azonban szinte percenként rádcsörögni, nehogy azt hidd, hogy én is csak ugyanazt akarom Tőled, mint bárki más. De most tényleg aggódtam. Mert fel sem vetted.

Ő:
Már megint csörög az a szar. Nem érdekel. Azért sem veszem fel. Nem vagyok kíváncsi rád. Te utolsó szemétláda…! Igazán felfoghatnád már, hogy ezek után már nem állok többet szóba veled! Tedd már le!!! Na végre… Na nem, már megint… Hát mikor érted már meg végre, hogy…? Talán 5 perc után esik csak le, hogy nem is úgy csörög, ahogy te szoktál hívni… Hanem ahogy… Jajj, Drága, kérlek, most ne tedd le addig, míg oda nem mászok azért a vacak telefonért, mert nem tudlak visszahívni… Hát ilyen az én szerencsém… Pedig most talán senki másra nem lenne nagyobb szükségem, mint Rád… Az elnémult telefonomat szorongatva kucorodom vissza a sarokba, és szorítom ismét magamhoz a térdeimet, de azok nem ölelnek vissza… Fáj. Igazán fáj. Minden. Igen, talán ott legbelül…

Én:
Óriási… Legalább huszonötször hívtalak, és egyszer sem vetted  fel… Hát mostmár komolyan aggódom Érted. Ilyet sosem csináltál még eddig. Na jó. Azt hiszem elindulok, elvégre tegnap azt mondtad, ma mindenki csak tök későn ér haza, addig meg egyedül leszel, és ki tudja, mi lehet… Majd megpróbálom még pár perc múlva, hátha sikerül, de addig busz és társai…

Ő:
Az istenit már…! Hívj már! Nem bírom! Hol az a rohadt vezetékes… Nem hiszem el…! Mi az, hogy nem kapcsolható…?! Olyan nyomorultul érzem magam, és még csak felhívni sem tudlak, mikor a legnagyobb szükségem lenne Rád… Miért vagyok ilyen szerencsétlen…? Miért…? Miért…? Miért…?

Én:
Metróból telefonálni… Ennél nagyobb marhaságot még az életben nem találtak ki… Még ha ki is csengett volna, a zaj miatt akkor sem értettem volna egy szót sem abból, amit esetleg mondasz… Na de hát mire kapcsolt volna, addigra szétkapcsolt a hálózat a két állomás közt az alagútban… Miért pont metróval kell a legtöbbet mennem ilyenkor…? Na végre, kint a metróból… Még pár perc, és ott vagyok előttetek, akkor próbáljuk meg megint azt a telefont. Végre kicsörög, és felveszed…

Ő:
Végre felhívtál…! „Szükségem van Rád…! Én csak…” Többet nem tudok mondani, elcsuklik a hangom, és csak zokogok tovább…

Én:
Itt vagyok a ház előtt… – mondom Neked, és közben hallom a telefonban, ahogy szapora léptek csattognak végig az üres lépcsőházon, majd kivágódik a bejárati ajtó – …de szakad a hó… – fejezem be a mondatot, ahogy a karjaim közé veted magad, és csak szorítasz magadhoz, mintha egy darabot akarna valaki kiszakítani belőled. Mit tehetnék hát, persze, hogy átölellek, elvégre alig van rajtad valami, és érzem, ahogyan reszketsz egész testedben. Pár perc se telik el, és már szinte belep minket a hó…

Ő:
Végre a karjaidban… Végre Veled… Végre biztonságban… Bár sosem érne véget ez a pillanat… De a szakadó hó betakar, és remegek, zokogok, és nem bírok megállni a lábaimon, nem engedelmeskednek. „Fázom… Vigyél fel, kérlek… Csak kapj a karjaid közé, és vigyél fel, mert képtelen vagyok rá egyedül…”

Én:
Gyönge gyerek erőt vesz magán című népi játék, na nem mintha 53 kilód sok lenne, de hát ha egyszer gyenge vagyok… Ilyen dolgok járnak a fejemben, mikor mégis csak felkaplak, és meg sem érzem a súlyod. A lakásba érve első dolgom, hogy miközben ledobom a cipőm, fél kézzel felmarkolok egy száraz törülközőt a fürdőszobaajtóról a nappali felé félúton. Óvatosan lefektetlek a nappaliban a kanapéra…

Ő:
Nyújtom mindkét kezem, hogy levedd rólam az átázott felsőt, és segíts kibújni a vizes nadrágból, és hagyom, hogy végigtöröld könnyes arcomat és a tiszta havas hajamat a törülközővel. „Vigyél a szobámba kérlek…”

Én:
Óh… Itt vagy egy szál semmiben… Óhh… Ha tudnád… Hát persze, hogy átviszlek… Be is takargatlak, és csinálok neked egy forró teát. Szerencsére a könnyeid már nem potyognak annyira.

Ő:
Miért vagy ennyire jó hozzám…? Elsírom Neked minden bánatomat, és könyörgöm Neked, maradj velem, míg elalszom… Csak fogom a kezed, az arcomhoz szorítom, míg a fájdalom enyhül, és álombapityergem magam…

Én:
Csak nézlek percekig, mikor már látom, hogy elnyomott az álom. Nem bírom megállni, és a leglágyabb csókot lehelem az ajkaidra, mielőtt magadra hagynálak. Talán mégis megérzed, mert álmodban egy lágy mosoly fut át könnyáztatta arcocskádon. Végigsimítom a buksidat, majd ahogy megfordulok, hogy indulnék, a szobád nyitott ajtajában ott áll tesód, aki közben hazaért. Vajon mióta ácsoroghat ott…? – fut fégig a fejemben, de elég ideje, mert csak ennyit mond: „Látom, te igazán szereted őt… Ne félj, csak bízz a holnapban. Többet jelentesz neki, mint azt ő maga gondolná.” És erre röviden átölel. „Köszönjük, hogy vagy neki!” Meglep ezzel az egésszel… Köszönjük? Felvonom a szemöldökömet erre a szóra, majd ahogy indulnék, megértem… „Na jó, én akkor megyek is, mostmár rendben lesz, hogy itthon vagy…tok” – mert meglátom anyudékat is a háttérben. Persze mindenki látott mindent, na tökjó… De csak mosolyognak elérzékenyülten… Hmm… Na jó, elköszönök, és lelépek, ez már sok… Mit hoz vajon a holnap…? Ez jár a fejemben.

Ő:
Éjszaka felriadok, és észreveszem, hogy már nem vagy mellettem, így az órára pillantva már csak egy SMS-t írok Neked: „Hálás vagyok Neked, hogy mellettem voltál… Hogy szoríthattam a kezed, míg elalszom… Mi lenne velem Nélküled…? Te vagy a legjobb dolog, ami csak velem történhetett…! Hiányzol…”

De ezek csak álmok…