Egy megmagyarázhatatlan érzés utóélete
Egyedül volt, mint már annyiszor előtte. De most talán azért érezte magát még sokkal inkább magányosnak, mert tudta, hogy ki kedves szívének, az mással tölti az időt. Talán megszokhatta volna már ezt az érzést, mert nem először eshetett meg vele, de meg lehet valaha is szokni egy ilyen érzést? Ő maga sem érezte úgy, hogy ez bármikor is megszokható lenne, mert minden érzés más és más, hiszen minden alkalommal máshoz kapcsolódik.
Csak ült ott az ágyon, térdeit felhúzva szorította magához, és csak merengett előre a sötétbe. Próbálta elhessegetni a gondolatot a fejében a sráccal kapcsolatban, de minden pillanatban, amikor ez sikerült volna, különös módon érezni vélte csak egyetlen foszlányát is az ő parfümjének… Nem értette, hogyan kerül elő ez az illat, hiszen soha nem járt még nála a srác, de ahogyan a gondolat vele kapcsolatban halványult lelkében, abban a pillanatban ott volt orrában az illata, és visszarángatta az édes feledésből…
Ez is azon átkozott helyzetek egyike volt, mikor akire igazán szüksége lett volna, az éppen a srác volt. No de mire is vannak a barátok, ha például nem ilyesmire – futott végig az agyán a gondolat. Ám mások, akiknek szintén örült volna, úgyszintén nem voltak elérhetőek. Talán ez is csak a sors iróniája, hogy ha már a srác nem is, de legalább más vele legyen, enyhítendő ezt a magányos érzést a lelkében, és ilyenkor még sincs ott senki…
A legutolsó pillanat járt a fejében, amikor átölelhette őt korábban. Az a bizonyos érzés, amit ez az ölelés okozott neki, most összekavarodott lelkében azzal az emlékképpel, ahogyan a srác ránézett ezután az ölelés után. Úgy érezte, hogy volt valami különleges abban a pár pillanatban. Valami kimondhatatlan. Valami őszinte. Valami… Valami…
Egyetlen kövér könnycsepp gördült végig az arca jobb oldalán, elmosva a sminkjét, és így egy sötét sávot hagyva maga után. Majd egy nagyot koppant a lepedőn, és ezzel egy pillanatra megint visszarángatta a valóság sötét szürkeségébe. Még néhány hasonló koppanás következett, majd csend lett.
Az álmait választotta végül a fájó valóság helyett, és más nem lévén a plüssmaciját szorította magához, remélve, hogy az majd viszont szorítja, de ez nem történt meg. Egyetlen plüssmaci sem adhatta vissza azt az érzést, amit az az utolsó ölelés jelentett számára.
A reggelt most jobban gyűlölte minden eddiginél, mert szétszaggatták álmát, és az addig édes napsütés most fájóan vette be magát a szemhéjai alá.
Az egyik pillanatban jelzett a telefonja, hogy üzenet érkezett. Remegő kézzel nyúlt érte, és pár hosszú pillanatig nem is merte megnézni, mi lehet az az üzenet. Lelke mélyén semmi másra nem vágyott, csak hogy ő legyen az, aki ezt az üzenetet írta. Szíve úgy zakatolt, mint egy épp szárnyra kapó angyal szárnyai, és a szárnyak suhogása által keltett fuvallat szinte meg-meglengette hosszú hajának tincseit az aranyló napsugárban.
„Tájékoztatjuk, hogy egyenlege…” – és ezzel félre is lökte a telefont.
0 hozzászólás