Élet egy kollégium peremén
Kollégiumba sok okból kerülhet az ember. Legtöbbször mégis az oktatási intézmény és a lakóhely közti távolság miatti kényszerítés vezeti erre az útra az eltévedt diákot.
Kollégiumba költözni lehet jó is, és persze lehet rossz is. Lehet magától értetődő dolog, és lehet bosszantó kényszer is – és ezek néha nem is csak nézőpont függvényei. Magától értetődő lehet abban az esetben, ha a lakóhely és az adott intézmény az ország egyik illetve másik végében van. Bosszantó kényszer pedig lehet a közlekedés sajátosságai miatti költözés, amikor mondjuk hiába lenne kocsival csak 40 perc az út, ha nem rendelkezik kocsival a család, tömegközlekedéssel meg jellemzően legalább 2-3 óra az odaút az átszállások és csatlakozások miatt… Persze van, aki ezt bevállalja, de a bérlet és a napi utazásmennyiség előbb-utóbb kikészíti az embert, és beadja a derekát, és inkább beköltözik a kollégiumba.
Persze kollégium és kollégium közt is éles különbségek vannak. Főleg, ha egyházi és állami fenntartásúak versenyeznek egymással. És persze mindegyiknek megvan a maga híre. És ilyenkor az ember lehetőség szerint igyekszik a jobb hírű kollégiumok egyikében helyet találni – ami egyébiránt nem jelenti azt, hogy az adott kollégium valóban jobb is.
Aztán ott vannak az egyházi kollégiumok. Legtöbbször itt azt gondolná a jámbor lélek, hogy az egyházi értékrend ad egyfajta biztosítékot az egész intézmény „minőségét” tekintve. Ugyan legtöbbször ez valóban igaz is, kivételek természetesen itt is vannak. Ez persze nem jelenti azt, hogy az állami intézmények rosszabbak lennének bármelyik egyházi fenntartású kollégiumnál, hiszen ez nem állja meg a helyét – mindkét típusból lehetne sorolni pro és kontra neveket.
Én az egyházi változatot próbáltam meg. Abból is a fiúkollégiumot. Mert a lányok a másikban voltak.
***
Mivel nincs kocsink, így természetesen minden málhával együtt bevagoníroztuk magunkat szülőkkel, hogy aztán egy vidéki nagyvárosban átszállhassunk a kispirosra, amivel zötykölődhettünk még jó egy órát, míg leszálltunk egy kistelepülésen, majd sétálhattunk egy kellemes felet. A kispiros ugyan csak harminc-egynehány kilométert gurult velünk, de ezt kényelmes csigatempóval tette meg, hiszen neki nem volt sietős. Mondjuk abban a helyzetben valahogy én sem vágytam annyira a sietős megérkezésre. Valamikor koradélután sikerült megérkezni – természetesen hétvégén. Hogy aztán ez szombat vagy vasárnap volt, na azt a jó ég tudja már…
Maga a kollégium egy két épületes együttes volt, amelynek a bejárati épülete egy igazi szocreál pártház ízét hordozta magában, míg a régi épület meg mintha egy zsidó orvos rendelő- és lakóháza lett volna évtizedekkel korábban.
Persze mindenfelé szülők, testvérek, diákok nyüzsögtek, de leküzdve az első akadályokat, sikerült összetalálkozni a hozzámrendelt nevelőtanárral is – lehetett a srác max 8 évvel idősebb, valami friss diplomás kis fiatal gyerek. Ennek örömére meg is mutatta, hogy hol lesz az ágyam: indultunk is át a régi épületbe, ahol az L alakú folyosó szinte legutolsó, és egyben legnagyobb szobájába sikerült csöppenni.
A mai kollégisták nagy része el van kényeztetve ezekkel az EU-konform 4 ágyas szobákkal. A hatos hálóban mi ugyanis tízen voltunk. Na jó, a pontosság kedvéért kilenc elsős, és egy harmadikos, a szobafőnök, de ez annyira nem számított sokat.
Némi pakolászás, a szekrényem természetesen kinn a folyosón, megágyazás, könyvespolcozás után jött a búcsúzkodás, és magamra maradtam egy rakás ismeretlennel. Szintén érdemes megemlíteni, hogy itt épp a mobilkorszak hajnalán járunk, tehát senkinek nincsen mobilja. Senkinek. Ellenben van telefonkártya. 50 vagy 120 egységgel. Nem, még nem a forint alapú…!
Pár órával később az összes szülő és rokon eltűnt, közben felfedeztük a zuhanyzót, mosdót, a kertet, és persze ismerkedtünk. Még azt sem tudtuk, hogy melyikünk lesz végül osztálytárs.
Vizesblokk… Hát, a mai kollégisták a csillivilli, frissen felújított vagy új építésű kollégiumaikban el sem tudják ezt képzelni… A hatos hálót csak a betegszobának kikiáltott 4 ágyas szoba választotta el a vizesblokktól. A mosdós részen 10 vagy 12 mosdó volt a helyiség közepén felhalmozva, a falakon villanybojlerek (na, a melegvíz itt véges lesz…), 6-8 tükör a falakon, a plafonról meg ruhaszárítók lógtak. Aztán volt 4 vagy 5 zuhanyfülke – csak semmi függöny, kéremszépen, úgysem vagyunk szégyellősek ugye… Ha meg mégis, hát tessék hozzászokni, katonáéknál sem lesz ez majd másképp. Enteriőrjének kialakítását tekintve igazi indusztriális-rusztikus jelleg, ahol az esztétika kimerült a szocializmusból megmaradt mozaikcsempe és a beton egyszerűségének alkalmazásában. Na jó, közérthetően szólva: le volt rohadva szegény rendesen.
Első este mindenki méregette-kóstolgatta a másikat, hiszen ki kell alakítani a rangsort, másképp nem megy ez hímek között az állatvilágban sem. Ja és természetesen kilenckor közös esti ima. És aztán fél tízre mindenki legyen ágyban.
Másnap koránkelés. Konkrétan talán hatkor. Tolongás zuhanyozni, fogat mosni, és társai. Öltözködés. Átvonulás az iskola épületébe hétre. Majd fél óra szilencium, hiszen nincs is annál vidámabb dolog, mint étlen-szomjan ücsörögni fél órát úgy, hogy nemhogy tanulnivalód, de még osztálytársaid sincsenek.
Levonulás reggelizni. És koedukálódni, mert itt már a lányokat is hozzánk keverték. Természetesen kígyózó sorokkal, és morcos konyhásnénikkel, így a tényleges reggeli max tíz perc lehetett. Egy-két kifli, margarin, tej vagy talán kakaó, oszt jóvan’, nem is kell más a deáknak. Ja de, kell, sietnie. Mert kezdődik az első óra.
Maga az épület is szinte ódon, látszik, hogy nem mai darab. Régi padok, régi székek, helyezkedés, ki hova üljön, padtársválogatás, persze fiú-lány párosítást senki nem mer még megjátszani, mindenki tart a másiktól. Osztályfőnöki óra, és mindenki mondjon pár szót magáról. A nevek közül úgyse jegyez meg szinte senki semmit.
Talán tankönyvek begyűjtése, ismerkedés az egyes tantárgyakat oktató tanárokkal, mindenki ismét és ismét bemutatkozik, mond pár szót – ugyan az aktuális tanerő nem nagyon fog megjegyezni semmit ebből a zsivajból, de nekünk már kezd körvonalazódni a ki kicsoda. Meg hogy melyik a jó csaj. Meg hogy ki az, aki jajj…
Ebéd. Hasonló szituáció, mint reggelinél. De nem hajt a tatár, hiszen csak a kimenőidő fogy. A friss deáknak meg még eszébe sem jut kimenni a városba, még fél kitenni a lábát jóformán az épületből is. Páran talán visszamennek a kollégiumba, de négykor kezdődik a stúdium, addigra vissza kell érni az iskola épületébe. Tisztára, mintha valami napközi lenne. Csak ez eltart vagy este hétig, és közben pisszenni sem szabad, mert még megvonják a kimenőt…
A nyitott ablakon egyszer csak beröppen egy galamb. Szerencsétlen madár természetesen azonnal romba dönti az addigi csendet, és mindenki felbolydul. Egyetlen hosszú perc elteltével a rémült szárnyas kiutat talál egy másik ablakon, de magával is viszi az addigi fegyelmezettséget, és vacsoráig ez már nem is tér vissza.
Vacsora után közös visszavonulás a kollégiumba, egy kis szabadfoglalkozás, majd közös esti ima, és fél tízkor takarodó. Természetesen rendszeres nevelői járőrözéssel a csend fenntartása érdekében.
Majd másnap kezdődik az egész elölről…
***
Tízen vagyunk hát. Lássuk a felhozatalt. Van egy fővárosi, egy határontúli, és a többi mind a környékbeli megyékből. Mivel a főváros-vidék viszonya erőteljesen sztereotíp kényszerképzetes oda-vissza, így meg is van az első súrlódási pont. Majd ha ezt még megturbózzuk azzal, ahogyan ez hirtelen szárnyra kap, és elterjed az összes kollégista közt, hogy van egy bunkó fővárosi, akkor utána elképzelhető az eredmény. (Mert a fővárosi egy vidéki szemében ilyenkor kizárólag bunkó lehet, hiszen mindegyik bunkó. És a fővárosiak is valószínűleg ugyanígy vélekednének az egyetlen vidékiről a saját viszonylatukban.) A felsősök amúgy is kóstolgatják természetesen az elsőéveseket, de ez csak újabb zamatot ad az egésznek, és mindenki ezen az egy fővárosin fogja leverni az összes fővárosival szembeni előítéletét és/vagy kényszerképzetét.
Ugyan ez igaz a bőrszínre is. Aki kissé barnább, kreol bőrszínű a társaságban, azt is könnyen kikezdik, ha az „egyszem” van. Innentől legalább tiszta sor, hogy a kevesek és kirekesztettek összefognak majd.
Úgyhogy egyelőre hagyjuk is főni az egészet a levében, és majd térjünk vissza később.
0 hozzászólás