Lájkojjá’…

Prológus: az egyes szavak szándékosan vannak úgy írva, ahogy. Tehát szinte minden szó után jöhetne az ilyenkor megszokott (sic!), de úgy meg több lenne a sic, mint a cikk maga. Így a végén lesz csak egy, az egészre vonatkoztatható sic.

A fészbúk hazai térnyerésével egyre több igénytelen kifejezés fészkelte be magát a fészbúk-generáció szóhasználatába. A legkézenfekvőbb ezek közül természetesen a „lájk”, a „lájkol” (mint új magyar ige), a „fészel” (mint épp a fészbúkot bújja), és még sorolhatnám. Csupa idegen szó, magyarítva, hiszen azt nem lehet mondani senkinek, hogy „te, tettem fel egy képet, tetszikeljed már be”, hiszen az irtó hülyén hangzik. Ellenben a „lájkojjad mán” egy már sokkal finomabb kifejezés ugyanerre, csak sokkal több intellektualitást is sugároz.

A kommentelés, mint kifejezés már nagyon régen bevette magát a nyelvünkbe, noha lenne rá magyar szó, mégsem használjuk, hiszen a hozzászólás is ódivatú, és azt ugye szintén nehéz, kimondani, hogy „írd már meg hozzászólásban”, inkább jön helyette, hogy „majd kommenteld be”.

Aztán ott vannak a bökések. Az egyszeri fészbúkos soha nem olvasta el, hogy az egyes funkciók mégis mire valók, így ötlete sem volt, hogy a „poke” (bökdösés) igazából mi célt szolgál. Ekkor valami elmés mókagyáros kitalálta, hogy gyakorlatilag az egy félig burkolt felkérés szexuális kapcsolatra, és a bökés „elfogadása” a kapcsolat elfogadását is takarja. Itt azonban elkövette azt a hibát a mókamester, hogy egy bökést nem lehet elfogadni, az csak megjelenik. Tehát az ő elgondolása alapján mindenki automatikusan elfogad bárkitől bármi bökést. Nagyon mókás.

Az összes igénytelenségnek a legalja mégis az, amikor helyesírásra képtelen egyedek külön lájkoltató oldalon tesznek közzé lájkolnivalókat, amit persze aztán az egyszeri fészes (az oldalra regisztrált tag) belájkolhat. Például:

„Az élet túl rövid!Csókolj lassan,nevess őrülten,szeress igazán,és bocsáss meg gyorsan!”

Igazából elsőként ne is magára a tartalomra koncentráljunk, hanem vegyük észre a benne rejlő tiszta igénytelenséget, amit a szóközök szinte teljes elhagyása képvisel. Ha kombináljuk mindezt a fenti lapos közhely tartalmával, azonnal értelmet nyer az egész: az élet annyira rövid, hogy már a szóközöket is el kell hagyni, másképp az egyszeri lájker (aki belájkolja majd ezt) nem fog ráérni végigolvasni, és nem fogja belájkolni ezt a mély morális értékkel megáldott tanítás-részletet!

Nagy tehát a lájkoltató felelőssége! Nem pazarolhat időt holmi szóközökre, vagy helyesírásra, a kontentot tolni kell, hogy kielégíthesse a lájkerek étvágyát az egyre újabb és újabb lájkolnivalók iránt.

(Igen, ez még nekem is fájt. És itt van a végére beígért sic! is.)