Ãœlsz a saját kis kondérodban, fősz a saját levedben, majd egyszer csak jön egy levél, és lesel ki a fejedből. Így mennek ezek a dolgok…
***
„Tudod, néha komolyan elgondolkozom azon, hogy voltaképp mi is van köztünk, mert bizony már nem tudom. Pláne nem tudom ezt azért, mert tettél pár olyan dolgot, amit egyszerűen nem tudok hova tenni.
Anno így indult ez az egész dolog, hogy volt köztünk valami kis plusz, valami apró vibrálás, ami valahogy eltűnt. Szerintem ott tűnt el, amikor elkezdtél velem egyre kevésbé lenni őszinte. Amikor a veled kapcsolatos dolgokat már másod- és harmadkézből kellett megtudnom, mert te már kizártál magadban ebből a körből, és eszedbe sem jutott elmondani. Vagy csak szégyellted magad előtt is, ami történt. De igazából mindegy, mert a lényeg nagyrészt ugyanaz, egyszer csak elkezdtél nem beszélni velem semmi ilyesmiről. Ennél talán csak volt rosszabb, amikor valamit így hetekig titkoltál, majd véletlenül elszóltad magad, így, hogy nem is jutott eszedbe, hogy rég tudom, és sokkal többet tudok, mint amit így már kénytelen vagy elmondani… Igen, ritka ciki volt, de rádhagytam, talán egyszer leesik. De persze nem. És neked fel sem tűnt, hogy én nem is tettem szóvá – sem ezt, sem mást.
Viszont te mindvégig egyfajta lépéselőnyben voltál, mert én még ezek után is sokáig ugyanígy őszinte voltam veled minden tekintetben, hiszen ugye miért is ne legyek az, nem igaz? Hát, sajnos nem…
Aztán már eljutottunk odáig is, hogy rájöttem, nincs értelme nekem sem őszintének lenni veled többet, hiszen te már régen nem beszélsz velem őszintén, engem meg már nem is érdekel, hogy miért. Így, noha a legtöbb dologban változatlanul nem hazudtam neked, hiszen miért is tettem volna, egyszerűen többet nem válaszoltam neked néhány dologra. Legtöbbször ez viszonylag egyszerű volt, mert nem is beszéltünk már annyit, mint annak idején.
De azt valahogy sosem gondoltam, hogy pont ott fogsz belémdöfni egyszer, amiről pontosan tudtad, hogy mennyire bánthatsz vele. Hát igen, az őszinteség átka, nem igaz? Még a másik gyenge pontjait is meg lehet tudni belőle. Az, hogy ezzel visszaélni milyen dolog, az már más kérdés. Mindenesetre pont tőled megkapni pont azt… Hát erre már nem lehet mit mondani.
Aztán folyton azzal jössz, hogy nem érted, miért lettem olyan, amilyen. Csak az fel sem merül benned, hogy mindezt talán te magad alakítottad így, akár tudatosan, akár tudat alatt. De a lényeg ugyanaz: olyasmivel bántottál meg, amiről nagyon jól tudtad, hogy mennyire falnak mentem tőle, mikor más megjátszotta.
Most meg még én vagyok az, aki totál kivetkőzött magából, és akit egyszerűen nem értesz. De talán eszedbe juthatna, hogy ha megbántod a másikat, ráadásul azt, akinek többet jelentesz egy szimpla barátnál (amivel szintén tisztában vagy, hiszen én ezt is elmondtam), és bántod ezt a valakit pont azzal, amiről nagyon jól tudod, hogy mennyire érzékenyen érinti, annak talán eredménye is lesz. De neked már eszedbe sem jut semmi ilyesmi, mert már nem is gondolkozol el rajta. Van más, amivel eltöltsd az életed.
És a legnagyobb baj talán nem is ezzel van, hanem az „ahogy”-gyal. Ahogy azzal bánsz, aki nem is akarja már ezeket a dolgokat vagy a saját érzéseit felhozni, mert megelégedne azzal, ha legalább téged boldognak látna, ha már ezt vele nem tudod közösen megélni. Én már feladtam a saját érzéseimet, és nem is hozom ezt szóba, de te mindig rákérdezel, hogy mi van. Én meg hazudok, mert már megtanítottad, hogy az őszinteségnek nincs értelme és értéke, és csak önmagam hozom vele saját magam számára kínos helyzetbe. Azt persze kiszúrod, hogy valami nem oké, de én már nem is akarom megérteni, hogy miért is nem érdekel annyira a dolog, hogy kicsit jobban elgondolkozz a dolgon, és rájöjj a miértre. Elkönyveltem így, hogy ennyit érdemlek azért cserébe, hogy feladtam azt, ami nekem lett volna fontos veled kapcsolatban: hogy feladtalak téged, és bármit veled kapcsolatban.
Csak azt nem tudom, hogy időközben hova tűnt belőled az, akit megismertem. Ne mondd, hogy én változtam meg, hiszen azt te magad alakítottad így. Ha meg nem tudatosan tetted, hát tessék, itt egy intő jel, talán máskor majd jobban odafigyelsz a másikra, passz, ahogy neked tetszik. De én egyszer és mindenkorra belefáradtam abba a játékba, amit játszol. Mert valahogy nem ezt vártam volna, pont tőled valahogy nem ezt…
De az élet már csak ilyen, és talán egyszer majd eljutunk odáig, hogy valóban érdekeljen is, hogy miért lettem veled olyan, amilyen, és amit pont emiatt nem tudsz elviselni, mert nem érted. De hát ez már csak rajtad múlik…”
***
Még aláírta a keresztnevét, majd felitatta a maradék tintát, és borítékba tette a levelet. „A papír öregítése, és a régies kézírás talán elnyeri majd a tetszését…” – gondolta magában, majd lezárta a borítékot, és ahogy csepegtette rá a pecsétviaszt, így tűnhetett, mintha csak a könnyeivel pecsételné meg az egészet. Egy perc sem telt el, és már ott is volt a sárkány lenyomata a viaszban.
Nem küldte el. Eltette az íróasztal fiókjába. Mert tudta, hogy kényes a dolog, és nem akarta őt kellemetlen helyzetbe hozni. De egyszer el kell mondja majd neki, mert addig csak őt magát fogja ez nyomasztani…
0 hozzászólás