Annak idején, mikor még iskolapszichológusként dolgoztam, szinte minden héten volt egy-két kissrác, néha még egy-egy lány is, akik mind ugyanazt az örökérvényű kérdést tették fel, gondolván, majd tudom rá a választ:
– „Szeretem. De nem merem neki megmondani, mert félek, hogy Ő nem, és ki fog nevetni. Miből tudhatom meg, hogy Ő is szeret-e?”
Ilyenkor persze próbálod a szünet pár perce alatt az összes ilyetén tudást egybesűríteni, és nem nagymonológot előadva felvezetni az ifjú delikvensnek, hogy hát bár lehet, hogy kudarc lesz a vége, de bizony oda kell menni, és meg kell kérdezni azt a kislányt (vagy ugye a lányok esetén a kissrácot), hogy mit gondol a dologról, és kiderül. Aztán 1-2 napon belül általában lehetett várni az eredményt, mert aznap általában egyikük sem mert bepróbálkozni a szíve választottjánál.
Egyik nap az egyik nyolcadikos tévedt be. Hallgatag fiú volt, de régóta rendszeresen megfordult nálam a legkülönfélébb kérdésekkel, amivel az átlag nyolcadikosoknál sokkal nagyobb intelligenciáról tett tanúbizonyságot. De ilyesmivel most fordult hozzám először. Az egyik kis hatodikos lánykát nézte ki magának. Egy ideje már eljárkáltak együtt a szünetekben, iskola után együtt mentek hazafelé, és meglátása szerint a kislány is szeretett időt tölteni vele. Az udvariasságból elkövetett „add-a-kezed-hadd-segítsek”, vagy egy-egy szimpla baráti ölelésnél több sosem történt köztük. Aztán mikor eljött a tavasz, valahogy őt is elkapta az egész sodra, és megfordult a fejében, hogy talán lehetne ez több is.
Feltette hát nekem egyik nap ő is a nagy kérdést, amit előtte már annyian. Persze a válaszom most is csak annyi lehetett, hogy biztosra tudni úgyis csak akkor lehet, ha megkérdezed. Pár pillanatig csak nézett rám nagy őzikeszemekkel, de látszott rajta, hogy belátja a dolgot. Megcsóválta a fejét, és csak ennyit mondott:
– „Mondani könnyű. De megtenni…” – azzal megköszönte a tanácsot, és elsietett órára.
Kihasználva az óra nyújtotta nyugalmat, befejeztem egy munkát a gépen, majd elmentem ebédelni. A szünet kezdete után értem vissza, és már ott toporgott az ajtó előtt a lányka. Meg is fordult a fejemben, hogy ilyen gyorsan nem beszélhettek, hiszen már majdnem csengettek az órára, mikor a srác elszaladt. A lányka arcán sem láttam semmi zaklatottságot, inkább pont ellenkezőleg.
Nem is kellett kérdezni, mondta ő magától. Hogy hát igen. Tetszik neki. Járkálnak együtt egy ideje, és hát ez a fiú annyira félénk vagy valami, hogy ő már bizony meg akarja neki mondani, hogy neki bizony tetszik, de hát nem tudja, hogy merje-e vagy nem. Szívem szerint talán elárultam volna neki, hogy merheted bizony, mert ő is ugyanígy érez, de ezt a pillanatot nekik kettejüknek kell átélni minden apró rezdülésével. Így ő is csak a „szokásos” útravalót kaphatta, de teljesen felvidult arccal szaladt el az órára.
„Talán ma délután, vagy holnap még szebb lesz nekik a tavasz, mint eddig máskor.” – jutott az eszembe, és valószínűleg nem is tévedtem benne. Persze tanácsokat osztani, főleg gyerekek között sokkal egyszerűbb, mint ugyanezt a saját életünkben is alkalmazni.
Ekkor kopogott be a rajztanár-kollegina, hogy üljünk már ki a megszokott kávéra a kertbe, amíg az óra tart, úgyis szép az idő. Persze nem hezitáltam sokáig, egy kávé, pláne az ő társaságában, mindig a nap legjobb része volt.
És habár minden kis ifjú hősszerelmesnek azt mondtam, hogy meg kell kérdezni a másikat, közben én magam is nagyon jól tudtam, hogy mondani könnyű… De talán majd most. Vagy ha más nem, hát holnap. Holnap úgyis péntek. És akkor hétvégén…
Leültünk a padon, és innentől összefolyik a dolog. Az egyik pillanatban még azt mesélte, hogy az egyik pénzes szülő bejött balhézni, mert adott egy szaktanárit az izgága kölöknek, amiért az összetépte az óra előtt mások munkáit, mire én barátilag átöleltem, a többi meg egyszerűen jött magától, szavak nélkül is. Pár hosszú pillanatra az egész körülöttünk lévő világ egyfajta narancsszín köd mögé rejtőzött, elhalkult a madárcsivitelés, a város moraja, minden. Majd a szemünket lesütve somolyogtunk és pirultunk mind a ketten, és reméltük, hogy senki sem látta meg.
És akkor jöttem rá, hogy mondani ugyan valóban könnyű, de megtenni sem olyan nehéz, mint azt sokszor gondoljuk.
0 hozzászólás