Jövünk haza apámmal szerda éjjel a Széll Kálmán tér felől, leszállunk a 139-esről a Sasadi úton 22:43-kor. A megálló pavilonjában ilyen kisebbségi is meg nem is tagok, talán 3 nő meg 1 fazon, majd látom, hogy egy másik, ilyen 50 körüli, nem túl bizalomgerjesztő kolléga tántorog(?) feléjük, a homloka körül mintha egy nyakkendő lenne, lóg az egyik oldalt a vége, a kezében valami puskaféle. Én nem sok puskát láttam még, és a világítás sem volt tökéletes, így nem láttam rendesen, hogy igazi-e vagy sem… Aztán pár másodpercre rá egyszercsak felemeli a puskát, és rám vagy legalábbis felém céloz, és meghúzza a ravaszt. Műanyag hang, semmi dörrenés: csak egy rohadt játékpuska…
Nem tudom igazából leírni sem azt az érzést, amit éreztem, sem azokat a gondolatokat, ami abban a tizedmásodpercben végigfutottak az agyamon, ami eltelt a rám (felém) célzás és az elsütés hangjának tudatosulása közt… De nagyjából az futott át a gondolataimon, hogy akkor itt most vége mindennek, és pont itt, pont így… És még egy valaki jutott azonnal az eszembe.
A faszi aztán még kattintott párat más irányba is azzal a játékpuskával, nekünk meg jött a busz.
Ha nagyobb darab lettem volna, odamentem volna, kivettem volna a kezéből azt a sz@rt, és addig ütöm vele, míg sz@rrá nem törik darabokra az a szegény játékpuska, ami nem tehet az egészről. De nem vagyok nagyobb darab, pláne nem vagyok az erőszak híve.
És azt az érzést azóta sem tudom elfelejteni.
0 hozzászólás