Szarul

…és nem mondanám, hogy büszkén…

Minden reggelem szabályos küzdelem, hogy felkeljek végre, és elinduljak. Igaz nincs is, mi motiváljon ebben. A napjaim ugyanúgy telnek, elismerés meg soha, vagy csak nagyon-nagyon ritkán. Ha nem érzed fontosnak magad, ugyan mi motiváljon? Nem az apátia az, ami reggel nem enged felkelni. Mindössze nem érzem jól magam, ha korán kell kelnem. Tompa alhasi fájdalom, ami a nap folyamán alábbhagy. Orvosilag nincs semmi eltérés. Talán csak pszichoszomatikus dolog az egész. Freud-ot olvasgatva elgondolkoztam, hogy ha ennek valami pszichoszomatikus oka van, vajon mi váltotta ki, mert bizony Isten nem emlékszem, mikor kezdődött, de nem újkeletű dolog, azt tudom. Persze az is lehet, hogy ez még a legutóbbi kocsikulcsvadászat utóhatása (mikor is át kellett rohannom Törökbálintra a pótkulcsért, mert a srácok Siófokon beleejtették a kulcsot a Balatonba, és nem találják…).

Tegnap este is, mikor Silmével tárgyaltuk meg, hogy hogyan is legyen az új projekt, két-három alkalommal nagyon alaposan elgondolkoztam, hogy nem vagyok jól. És hát még látszott is rajtam, azt mondta. Azért szerencsére megtárgyaltuk a megtárgyalnivalót.

Lehet, túlhajtottam magam. Most jön egy húzós másfél hét a Szigettel. És tartok attól, hogy mikor Bogim -akit már megint vagy két éve nem láttam- péntek este feljön, szóval remélem akkortájt nem leszek ilyen szar állapotban. Addig meg maximum a szokásos NO-SPA, ma meg nem megyek este sehova, bár megígértem magam pár embernek… De nem megy. Felveszem a jegyeket a Szigetre este, és uzsgyi haza dögleni. Holnap meg ugye tréning a GP irodában délután, szóval legkésőbb fél kettőre ott kell lennem a Moszkván, illetve Faith elé is ki kell mennem a Nyugatiba.

De most komolyan… Nem hiszem el, hogy ennyit nem bírok el… De úgy néz ki, hogy mégis ez van. Pihenni akarok, napokig csak dögleni az ágyamban, és „aludni… talán álmodni…”. Az talán helyrehozna.