Amikor valami nem csak arról szól…

Rengetegen csak azt akarják, hát baj, ha valaki nem?

Szóval csütörtök (december 21)…

Hát első körben az estém a Greenpeace-es karácsonyozással indult. Mondjuk ez évben korántsem volt olyan hangulata az egésznek, mint például múlt évben. A legtöbb ember csak benézett egy rövid időre, és mennie kellett. Ezért nem is értettem, miért kell az egész dolgot csütörtök estére szervezni… Elvittem magammal a maradék két deci Gin-emet, ami végül elfogyott ugyan, de mást nem is ittam egész este. Egy csomó olyan ember nem tudott eljönni, akinek azért örültem volna. Mindenesetre valamikor későn elindultam hazafelé, mert másnap dolgoznom kellett, így nem maradhattam túl sokáig.

A Móricz környékén járhattam, mikor megcsörrent a telefonom, Viv volt az:
– „Szia… Öhm… Merre jársz?” – kérdezte.
– „Most leszek a Móriczon. Mert?” – kérdeztem vissza.
– „Akkor egy 20 percen belül otthon vagy?” – válaszolt kérdéssel a kérdésemre.
– „Hát elvileg igen.” – mondtam.
– „És nagyon sietsz?” – kérdezte sejtelmes hangon.
– „Hát, összefuthatunk pár percre, ha szeretnéd…”
– „Rendben, akkor megvárlak a megállónkban.” – és szinte hallatszott a hangjában, hogy készül valamire.

Közben már elindult a busz hazafelé. Annyira még nem volt késő, de hát másnap délelőttre kellett mennem. Így aztán végül mégis Vivnél szálltam le, ő meg ott várt a megállóban, és ahogy leszálltam, és kaptam tőle egy puszit, ismét átölelt, és engem ismét elöntött tőle az ismerős melegség.

– „Gyere velem!” – mondta, és elkezdett húzni magával. Így végül a kapujuk előtt kötöttünk ki, ő meg közben ledarálta a helyzetet:
– „Úgy alakult, hogy egyedül maradtam itthon, apuék elvitték a nagyiékhoz tesómékat, és mivel holnap úgy sem dolgoznak, felhívtak, hogy ottmaradnak. Barátnőm sem tud átjönni, így…” – és ezzel elmosolyodott, majd folytatta:
– „Tudom, kicsit lehet korai még, de volna kedved nálam aludni?” – majd nézett rám kérlelően azokkal a gyönyörű, kék szemeivel. Természetesen nem tudtam neki nemet mondani, így mikor rábólintottam, a nyakamba ugrott, és megszorongatott. A kaputól a bejáratig terjedő utat szinte egy lélegzetvétellel tettük meg, olyan szenvedélyes csók kerekedett abból a lágy pusziból, amit azután kaptam tőle, hogy elengedett, és kinyitotta a kaput.

Az ajtót becsukva levettem a kabátját, és felakasztottam mellé a sajátomat is. Ledobta a bakancsát, én is mellé az enyémet, közben töltött nekem és magának is egy pohárka Baileys-t. Koccintottunk, majd ahogy elfogyott, kivette a kezemből a poharat, és letette az asztalra. Majd lágyan megcsókolt, és egy picit elhúzta az ajkait a végén, én meg követtem, így végül kikötöttünk a szobájában, és elhuppantunk az ágyán… Innentől kezdve kezdett egyre homályosabb lenni minden, mígnem levettem róla a pulóverét, ő meg rólam szedte le a felsőmet… Azt hiszem, szinte izzott körülöttünk a levegő. Az fordult meg a fejemben, hogy mennyivel másabb ez az érzés így, hogy mindkettőnk érez valamit a másik iránt. Sokkal forróbb érzés volt, mintha csak úgy szimplán tettem volna ezt egy csajjal, aki még csak nem is jelent nekem semmit. Már kibontottam az övet a nadrágján, és ő épp az enyémmel küzdött, mikor megfogtam a kezét, és kivettem belőle az övemet, majd a nyakam köré fonta a karjait, és lágy csókokkal halmozott el. Végigvezettem a bal kezem a hátán, egészen a derekáig, ahol is beleakadtam a nadrágjába, ő meg megemelte a derekát, hogy le tudjam húzni róla. Óvatosan, szinte miliméterenként húztam egyre lejjebb a nadrágját, és közben hozzá-hozzértem a bőréhez, ő meg közben beharapta az alsó ajkát, miközben a hajamba markolt. Falatnyi, zöld, csillogós kis tanga volt rajta, és ahogy megcsillant a holdfényben, egy pillanat alatt visszanyertem a józan ítélőképességemet. Feljebb húzódtam mellette, és ahogy hozzám bújt szinte egy szál semmiben, tangában és melltartóban, és rajtam is csak egy boxer volt már, egy pillanatra felnyitotta a szemét, és megcsillant rajta a holdfény. Ekkor esett le mindkettőnknek, hogy körübelül hogy áll a helyzet.
– „Ne kapkodjuk el a dolgot, nem igaz…?” – kérdeztük egymástól egyszerre, majd elmosolyodtunk a dolgon mindketten, és mikor el akartam húzni a kezem, megszólalt:
– „Kérlek, ne vedd el… Olyan jól esik… Tudod, mennyire hiányzott már egy kis gyengédség…? Aludj itt velem kérlek, rendben…?” – kérte könyörgőn, és ekkor teljesen hozzámsimult, majd érezve a hatást, amit ezzel elért, láttam, hogy elmosolyodik, majd csak ennyit mondott:
– „Huuuhhh… Érzem, mit okoztam ezzel… Hmmm… Bocsiii…” – mondta huncut, de mégis szinte bűnbánó hangon. – „Itt alszol velem, ugye…?” – kért könyörgőn. Nem tudtam neki nemet mondani, így átöleltem ezt a lánykát, ő meg elfészkelte magát a karjaim közt, és megelégedett mosoly csillant meg az arcán, majd hamarosan már csak azt hallottam, ahogy szorgalmasan szuszog a kis szivem, ahogyan alszik. Majd engem is elnyomott az álom, és közben csak öleltük egymást, egészen reggelig.

***

Reggel hamarabb felébredtem, mint ő. Végtelenül aranyos volt, ahogy ott szuszogott, így nem volt szívem felkelteni. Gyorsan összedobtam neki valami kis reggelit, majd írtam neki pár sort, amit odatettem a párnájára, hogy megtalálja:
„Köszönöm, ez már hiányzott. Ne haragudj, hogy nem keltettelek fel, de olyan édesen aludtál, nem volt szívem… Találsz lent az asztalon valamit, remélem, jó lesz. ;o) Szaladok dolgozni, legyen szép a napod! Peti”
Adtam neki még egy lágy puszit a buksijára, majd összeszedtem magam. Szerencsére a bejárati ajtó és a kapu is belülről nyitható volt kulcs nélkül, így ki tudtam menni anélkül, hogy felkeltsem, és be is tudtam csukni magam után. Elszaladtam haza, összeszedni magam, és elindultam dolgozni.