Viv nincs fent iwiw-en, elvből, meg Ivánka miatt, szóval hiába keresitek…

De megígértem a szerdai napról egy bejegyzést, íme…

Hol is kezdjem…?

„Drága kis Viv… Vágyaimnak tárgya, a bűnöm, a vétkem, a lelkem, drága kis Viv… Bevallom, féltem kimondani, hogy mi is történt, ezért volt, hogy letagadtam az egész történetet. Féltem, hogy ha azt mondom, hogy igaz, ami megtörtént, egyben el is vesztem. Féltem, hogy túl korán hiszem el azt, hogy valóban megtörtént minden. És féltem, hogy elveszítelek, mert féltem, hogy ismét egyedül leszek. De azt hiszem, te megmutattad, hogy nem kell félnem, bármi is történjék.”

[ne hari skacok, hulla vagyok, majd folytatom, de most szunya, mert nem tudok felkelni reggel… de hé, mikor aludtam én csajnál utoljára…? na megyek, mert nem akarom, hogy morci legyen rám, bár akkor is aranyos a lányka… ;o)]

Tehát, íme, itt van egyben az egész szerdai történet.

Szerda délután viszonylag időben sikerült végeznem, így el is tudtam indulni időben. Vivvel úgy beszéltük meg, hogy a Móriczon talizunk fél hétkor, az mindkettőnknek útbaesik, ő kevéssel az előtt végez (ÁVF), én meg kényelmesen odaérek addigra. Így is tettünk. Nem is vágytam másra, mint rá a nap végén, már hiányzott az érintése, a csókja, az illat, ami körbeveszi, egyszóval az egész lénye. Bár a Meki előtt beszéltük meg, ott várt a kis drágám rám a 86-os megállójában, és ahogy leszálltam, rögtön a nyakamba ugrott, és én átadtam magam az érzésnek, ami elöntött ettől. Még most is megborzongat, ha belegondolok ebbe az érzésbe, és ez jó… ;o)

Mivel nem voltunk kajások, így beültünk a Móriczon a nemrég nyílt teázóba, és két forró tea mellett végigdumáltuk a délutánt zárásig. Furcsa érzés volt, mert őszintén, mindenféle korlát nélkül tudtunk egymással beszélgetni, bármiről. Nem félt vitába szállni, és kiállni a véleménye mellett, ugyanakkor ez viszonylag kevés alkalommal történt meg, a legtöbb dologban ugyanis egyformán, néha egyformán hülyén gondolkozunk. Aztán persze megint szóba került az a péntek délután, mikor a buszon kezdett kialakulni a dolog. Azt mondta ezzel kapcsolatban:
– „Tudod, tök fura érzés volt… Felszökött az adrenalinszintem vagy nemtom az egésztől, és úgy éreztem, mindjárt szétrobban a szívem a mellkasomban. Nem is emlékszem, éreztem-e már ilyet korábban. Olyan volt, mintha ezer hangya rohangálna az egész testemben mindenfelé. Éreztem, ahogy kipirul az arcom, és hogy valami melegség önt el…” – és álmodozó mosoly jelent meg az arcán.

– „Tudtam azt is, hogy idióta módon vigyorgok, és nem tudtam tenni ellene semmit. De valahogy valami olyasmit éreztem, hogy ezt nem szabadna kihagyni, és mégsem voltam képes cselekedni, csak miután már leszálltunk…” – folytatta.
– „Aztán miután elment a busz, egész nap ezen járt a fejem, hogy miért voltam ilyen idióta, hogy így viselkedtem, hogy kihagytam az egészet. Szinte biztosra vettem, hogy nem találkozunk össze többet.”
– „Nyugi, hasonlóan éreztem én is…” – szóltam közbe, amire mindketten elmosolyodtunk saját magunk hülyeségén. Majd folytatta:
– „Mikor aztán felbukkantál a ködben, és csak a körvonalad láttam először, azt kívántam magamban, hogy bár lenne akkora szerencsém, hogy te lennél az. És mikor közelebb értél, és elmosolyodtál, onnantól kezdve már nem voltam tisztában semmivel. Nehéz ezt megfogalmazni, de körübelül úgy éreztem magam, mintha már tudnám előre, mi fog történni, és éreztem, hogy tehetek bármit, nem lehet elszúrni a helyzetet… Érted, hogyan értem?” – kérdezte. Hogyne tudtam volna, hogy érti, ismerős volt az érzés, így csak bólintottam rá, mert jó volt hallgatni, és nem akartam félbeszakítani.
– „De aztán felbukkant Ivánka…” – tettem azért hozzá.
– „Talán épp az a kretén adta meg a végső lökést, amiért végül vettem a bátorságot, és belédkaroltam.” – és megjelent a pofiján az a huncut mosoly.
– „Voltaképp hálásak lehetünk neki…” – mondtam.
– „De ha nem baj, azért ezt ne reklámozzuk felé, mert ettől aztán végleg elszáll magától, vagy ki tudja, mit váltana ki belőle…” – válaszolt, és erre mindketten ismét ugyanúgy reagáltunk, mert akárhogy is legyen, Ivánka ettől még nem lesz közkedvelt nálunk.

Az este többi részét végignevettük, meséltünk egymásnak mindenfélét a múltról, jelenről, haverokról suliról, szinte mindenféléről. Egy témát azért kikerültünk: az exeket. Nem akartuk a jó hangulatot rossz emlékekkel elrontani. Épp ezért tök felszabadultan telt az este, és már úgy kellett kidobniuk minket a zárás miatt. Még elmentünk a Wikingerbe gyros-ozni egyet. Elfelejtette mondani a srácnak, hogy nem kér csípőset rá, így kapott, amit persze csak akkor vettünk észre, mikor már mindkettőnknek folyt a könnye… ;o) Gyorsan a pultnál teremtem, és beszélni nem tudtam, látni is alig, úgy folyt a könnyem, így csak rámutattam egy barackos nestea-re, és mutattam, hogy kettőt, a srác meg vigyorgott, kifizettem, és utána már jobb volt… Aztán mikor a gyros már csak emlék volt, és a csípés is megszűnt, összeszedtük magunkat, és elindultunk ki a buszhoz. A pultos srác azért még megkérdezte, hogy minden oké-e, mondtuk hogy persze, csak kicsit megcsordult a csípős. De pont ezért volt olyan jó… Közben Viv előkapott egy csomag epres rágót, és megkínált vele, hát erre a csípősre bizony nem ártott. Elég hűvös volt, és a szél se kímélt minket, így jól összebújtunk a várópavilon szélcsendesebb sarkában.

A buszra nem kellett sokat várnunk, és most hálisten nem találkoztunk össze Ivánkánkkal. Nem volt túl sok hely, de még sikerült találnunk egy szabad ülést, így ismét az ölembe ült, és hát nehéz volt kibírni, hogy ne váljon szűkké a farmerom… Pár pillanattal később el is indultunk, ő meg odahajtotta a buksiját a vállamra, és közben átkarolt mindkét kezével. Mondta, hogy picit fáradt, így most csak elpihegne így az ölemben. A BAH csomóponthoz érve már félálomban pillantgatott csak fel rám. Édes volt, ahogy rámbízva magát ott pihegett a karjaimban. Aztán ahogy odaértünk a Sasad Rt-hez, felébredt, így nem kellett felkeltenem.
– „Elkísérsz?” – kérdezte szinte szégyenkezve, hogy meg merte kérdezni.

Elmosolyodtam, de hát eszembe sem jutott, hogy nem kísérném el:
– „Miért ne kísérnélek el…?” – válaszoltam.
– „Akkor jó…!” – és láttam felcsillanni azokban a gyönyörű kék szemekben az örömöt…

Leszálltunk, és miután odaértünk a kapuba, percekig nem eresztett el. Azt hiszem, nem is lett volna nagyon miért eleresszen, mert körülöttünk a világ is megszűnni látszott. Majd jó pár perc után, lágyan elengedett:
– „Köszönöm… Köszönöm ezt a délutánt, az estét, a vacsit, mindent. Nagyon jól éreztem, és érzem magam veled. Kicsit furcsán érzem magam, mert régen bántak velem ilyen jól, és ez most nagyon jólesik.” – mondta nagy sóhajjal, majd átölelt, és éreztem, ahogy, elpityeredik. Majd mikor észrevette, hogy pár könnycsepp a nyakamon kötött ki, kipirult arccal, és sugárzó mosollyal nézett fel rám, de pár csepp könny azért még kicsordult:
– „Azt hiszem, boldog vagyok…” – és a nyakamba ugrott, és szorongatott, ahogyan csak bírt, és közben nevetve potyogtak a könnyei:
– „Köszi-köszi-köszi-köszi-köszi-köszi-köszi…! Köszönöm, hogy vagy nekem…” – mondta közben. Letöröltem a könnycseppeket az arcáról, és végigsimítottam a jobb kezem hüvelkyujjával a pici ajkait.
– „Hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott veled… Te vagy a legjobb dolog, ami eddig történt velem ebben az életben.” – mondtam neki erre, és láttam, hogy az arca sugárzik az örömtől. Majd lágyan megcsókoltam, de ez már nem tartott olyan hosszan, mint az előbb, mert valaki ismét felkapcsolta a kapuban a lámpát.

– „Behívnálak, de kinyírnának…” – mondta.
– „Tudom.”
– „De nem baj?” – kérdezte ismét azzal a szégyenkező nézésével. Átöleltem megint:
– „Van elég időnk, nem igaz?”
– „Holnap?” – kérdezte.
– „Csak holnap…?” – kérdeztem vissza, ahogyan ő tette múltkor, erre elmosolyodott, és játékosan megdorgált:
– „Ez az én szövegem, kéretik nem lopkodni, mert morci leszek…!” – és mosolygott rám csillogó szemekkel.
– „Az nem baj, morcinak néha még aranyosabb vagy…! De rendben, nem nyúlom le – sokszor…” – válaszoltam, és somolyogtunk rajta egy sort.
– „Na megyek, mert lecsesznek, majd felhívlak holnap.” – mondta, és lágyan megcsókolt. Kicsit megint továbbgondoltuk a dolgot, és egyszer csak azt vettük észre, mikor kikötöttünk a kapu oldalánál a falnál.
– „Huhh… Na menj, mert itt töltjük a végén az éjszakát, azért meg nagyon kikapunk, főleg, ha még meg is fázol itt nekem.” – mondtam. Még adott egy puszit, majd beszaladt. Az ajtóból még visszafordult:
– „Jó éjszakát!!!”
– „Neked is, drága…!”
– „Úgy lesz…” – és sugárzó arccal még küldött egy csókot, majd bement.

Kavargott bennem az egész világ, mikor elindultam hazafelé. A hűvös időben gyalogolva felnéztem az égre, és a csillagok szinte szúrós ragyogása mellett a Hold úgy ragyogta be a felhőtlen eget, mintha csak az én kis Vivem örömtől és boldogságtól átszellemülten sugárzó pofiját látnám.

***

Épp ledőlni készültem, mikor megpittyent a telefonom, jött egy SMS: „Csak holnap…? ;o) Csak mert hiányzol egy egész picit. Csak picit… :oP Köszönöm, boldoggá tettél ezzel a nappal is. Azt hiszem, hogy… De ezt majd inkább holnap, személyesen folytatnám. ;o) Aludj jól! Millió csók: Kis Vived :o***”

Kérdem én, kell ennél több? Hiszen nem azt keressük egész életünkben, hogy biztosítson minket valaki arról, hogy van értelme a létezésünknek…?

Eldobom az agyam ettől a csajtól, komolyan… Huhh… Talán tényleg azt érzem, hogy…? ;o)