Ha hirtelen beköszönt a tél…
A havazás teljesen váratlanul jött, sem az időjósok nem karattyoltak róla egy szót sem, sem jelét nem lehetett látni, csak mikor már késő volt. A hideg megpróbált utat törni magának, így kénytelenek voltunk befűteni, hogy mire a többiek megérkeznek, addigra jó meleg legyen. Dél körül volt még, és a többieket csak estére vártuk, így volt időnk mindenfélére. Miután az ügyesbajos dolgokon túlestünk, és át-twistereztük meg átdumáltuk a délutánt, összedobtunk valami vacsit, és megpróbáltuk elérni a többieket, de nem sikerült. Mindenesetre én kimentem, hogy kicsit elhányjam a havat az útról. Szerencsére még nem volt sötét, és a havazás is alábbhagyott, már csak lágyan szállingózott, így nem hullott tele rögtön, amit tisztára kotortam. Ahogy így lapátoltam, egyszer csak valami hideg hullott hirtelen a nyakamba – egy hógolyó.
– „De hát Te kifejezetten nem szereted a hideget, most mégis idekint vagy, és hógolyóval támadsz rám?” – kérdeztem tőle, de válasz helyett csak egy huncut mosolyt és egy újabb hógolyót kaptam immár az arcomba, ahogy felé fordultam. Gyorsan odébbtoltam a maradék havat, és letettem a lapátot, és ezzel elindult a vadászat oda-vissza. Felkaptam egy marék havat, és összegyúrtam, de a támadómat nem láttam először sehol. Aztán megrezdült az egyik fenyő egy ága, így elárulta magát, és már repült is az imént összegyúrt golyó.
– „Nem talált, nem talált…!” – mondta nevetve, majd beszaladt egy másik fa mögé, majd megint eltűnt a szemeim elől. Közben már gyúrtam az újabb golyóbist, mikor hirtelen oldalról három hógolyó terített be egymás után. Én válaszul csak egyet tudtam dobni, de az végre talált. ;o)
– „Na kapj el akkor, ha tudsz!” – és ezzel a lendülettel egy nagy adag hó landolt a nyakamban, ő meg megpróbált elszaladni, én meg utána. Kergetőztünk, dobáltuk egymást oda-vissza, míg végül már mindketten tiszta hó voltunk, tetőtől talpig – játszottunk, mint két kisgyerek…
A következő percben sikerült elkapnom a kabátja ujját, és megpróbáltam elrántani, de nem jártam sikerrel, mert kiszabadította magát, és azzal a lendülettel eltűnt a farakás mögött. Még munícióval a kezemben is csak óvatosan mertem bekukkantani a farakás mögé, nem is hiába, mert szinte azonnal egy adag hideg fehérség landolt az arcomban, ahogy kidugtam a fejem az egész sarkánál, hogy meglessem, vajon ott van-e. Nagyot nevetett, hogy így telibe talált, és elillant a másik irányba. Na de nem hagytam én sem magam, uzsgyi utána. Látta, hogy futok utána, de azt már nem, hogy mikor befordult a ház sarkánál, én megfordultam, és a másik irányba indultam, hogy majd szemből elkapom. Úgy szaladtunk egymásnak, hogy igazából egyikünk sem számított rá, így egyensúlyunkat vesztve terültünk el a mély hóban, Ő felül, én meg alatta… Nem sokat habozott, ismét csak megmosdatott, majd felpattant, és remélte, hogy megússza a következményeket.
Pár pillanattal később már én nyomtam egy kis friss havat az arcába, majd ahogy védekezni próbált, elcsúsztunk, és megint belehuppantunk a hóba. Ahogy próbáltam felkászálódni, hogy visszaszaladjak pár előre elkészített hógolyóért, a kabátujjam után kapott, és visszarántott, sikerrel, viszont így Ő került alulra. A két kezével a két vállamat támasztotta meg, de persze én is támaszkodtam a két könyökömön. Néztem a kipirult arcát, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy most akkor mi is van…? Hosszú másodpercek teltek el így, egymás arcát fürkészve. Végül már épp akartam volna megint felkászálódni, mikor átfonta a karjait a nyakam körül, és nem engedett. Mélyen nézett a szemembe, és onnantól valahogy semmi sem volt biztos már többet. Furcsa volt. Talán sosem mertem eddig nőként gondolni Rá, pedig senkinél jobban nem vágytam arra, hogy végre együtt legyek Vele. Talán sosem fordult meg komolyan a fejemben, hogy akár ez is lehetne. Ugyanezt láttam az ő szemében is, hogy kicsit talán Ő is tétovázott. Én eddig talán folyamatosan pont azt a pillanatot kerestem, amikor végre elindulhatna köztünk valami új dolog, valami mindent elsöprő és felkavaró történés…
És akkor eszembe ötlött, hogy ez talán az a pillanat. Lágyan megsimítottam a kézfejemmel az arcát, és éreztem, hogy beleremeg, és ahogy lehunyta a két szép szemét, a lehető leggyengédebben csókoltam meg, érezve, ahogy a kis szíve egyre hevesebben kezd kalimpálni, akárcsak az enyém. Igazából nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg így összebújva feküdtünk a hóban, de a hideg megtette a hatását, mert mindketten vacogni kezdtünk, és közben a havazás is újra nekikezdett, így bementünk, ledobni a vizes göncöket, és átmelegedni. Gyorsan lezuhanyoztam, mert Ő még vacakolt valamivel, majd míg Ő melengette át magát a forró zuhannyal, addig tettem még pár hasáb fát a kandallóba, meg pár mécsest is meggyújtottam, így mikor kijött a zuhanyból, kellemes meleg, és hangulatvilágítás fogadta.
Nem volt túl sok száraz cuccunk, így szinte egy szál semmiben telepedtünk le a kandalló elé valami nagyon vastag, fehér gyapjúszőnyegre. Kicsit vacogott, így odabújt hozzám, én meg betakargattam a takarómmal, majd néhány párnára könyököltünk fel, és csak bámultuk, ahogy a lángnyelvek imbolyogva kóstolgatják a fahasábokat. Aztán szépen, észrevétlenül elnyomott mindkettőnket az álom.
Három óra telhetett el így, mikor megcsörrent a telefonom. Felriadtunk mind a ketten, és egy pillanatig nem nagyon tudtuk, mi van, mert azt vettük észre, hogy összebújva aludtunk egymás karjai közt… Majd Ő visszabújt hozzám, én meg lezavartam gyorsan azt a beszélgetést. A lényege annyi volt, hogy az utak járhatatlanok lettek a havazás miatt, emiatt a többiek egyelőre nem tudnak jönni, így aznap éjjel tuti magunk leszünk, egészen addig, míg a havazás alább nem hagy, amire úgy még két napot mondanak. Reggel szikrázó napsütésre ébredtünk, de kimenni nem igazán sikerült elsőre… A hegyimentők hathatós segítségével délutánra kivágtuk magunkat:
A falut odalenn viszont teljesen elvágta a havazás a külvilágtól, a hegyről lejutni is körülményes volt, és még legalább másfél napot mondtak, mire járhatóak lesznek az utak. Beszéltünk a srácokkal, és hát magunkra maradunk a fennmaradó három napban, mert nem fognak tudni eljutni. A hegyimentők tök jó fejek voltak, mert estére hoztak nekünk a faluból amiket kértünk, enni, inni, és kiszabadítottuk a tüzifát is szerencsésen. Gyönyörű két (igazából három) nap következett, amiről elég, ha mi tudjuk, mi volt… ;oP
Szombatra konszolidálódott ugyan a helyzet hóakadály-ügyileg, de a srácok már nem jöttek, így ez a négy nap teljesen csak a mienk volt. Azt mondhatom, erre az aktív pihenésre igazán szüksége volt már mindkettőnknek, hát még a többire… És most nagyon vacak lesz megint dolgozni menni hétfőn… De szerencsére sokminden teljesen más lesz ezután. ;o)
0 hozzászólás