Többen nyaggattak, hogy mi történt szombaton, így hát álljon most itt a szombati nap krónikája
„A boldogságnak korántsem feltétele az, hogy minden lehetséges dolog azonnal megtörténjen. Sőt, a dolgok értékét pont az szabja meg, hogy mennyit kellett küzdenünk azért, hogy megkapjunk valamit. Minél nehezebb volt megszerezni, később annál nagyobb lesz az értéke.”
Kezdjem úgy, mint egy tündérmesét, vagy írjam az igazat? Na jó, belevágok…
Az éjszaka szinte elrepült, hiszen vártam a másnapot, így reggel korán felébredtem, mégis kipihentnek érezve magam. Mit ne mondjak, azért gombóc volt a torkomban, hiszen nem sűrűn kerülök ilyen helyzetbe. Hamar összeszedtem magam, és bár reggelire hívott, pár falatot azért bekaptam, és bedobtam egyet a kedvenc Gin-emből, nem árt a szíverősítő alapon. Aztán elindultam, kicsit hamarabb, hogy azért összeszedetten érjek majd oda, és kifújjam magam a csípős reggeli levegőn. Majd megcsörrent a telefonom, ő volt az:
– „Szia, remélem jól aludtál…” – kérdezte sejtelmes hangon. – „Tudnál 15 perccel később jönni? Mert hogy most mentek csak el, és még meg akarok teríteni, stb, stb… Na, ugye nem baj…?” – kérdezte azzal a már megismert könyörgő hangsúllyal.
– „Hát persze. Akkor negyed tízkor, oks?” – válaszoltam.
– „Rendben, ne késs, mert jaj neked…” – ismét azzal a sejtelmes hangsúllyal.
Majd ezzel le is raktuk, én meg kényelmesen sétálva lassan odaértem az utcájukhoz, de ahogy kérte, még nem csöngettem rá, hadd rendezze a dolgokat, ahogy szeretné. Így továbbmentem az új parkba a másik sarokhoz. Leültem az egyik padra, majd előkaptam egy szál cigit, és már épp rá akartam gyújtani, de mégis eltettem, úgy is le akarok szokni, Viv meg nem cigizik.
Inkább körbenéztem egy kicsit, és jó mély levegőkkel megpróbáltam eltüntetni az egyre növekvő gombócot a torkomból, bár nem sok sikerrel. Kicsit szétoszlottak a felhők, és egy pár percre kisütött a nap, én meg hátradőlve élveztem, ahogyan átmelegíti az arcomat. Felkaptam a fejemet, amikor valami eltakarta a napot, de csak egy kósza felhő volt az. A földön a lehullott, és már megsárgult levelek szomjasan itták magukba az őszi délelőtt melengető, aranysárga napsugarait, mintha csak a közelítő tél csípős hidege ellen gyűjtenének erőt. Ránéztem az órámra, és már csak 5 perc volt negyed tízig. Így feltápászkodtam, és még jó pár mély lélegzet a hűs, csípős levegőből, majd Viv felé vettem az irányt.
Utoljára akkor volt így gombóc a torkomban, amire már nem is emlékszem, olyan rég volt. Ott álltam a kapu előtt, és esküszöm, nem mertem megnyomni a csengőt… Egyszer csak megzizzent a zár, így megnyomtam a kaput befelé, ami kinyílt. Bementem, és ekkor kinyílt a bejárti ajtó is, és ott állt, karbatett kézzel, kicsit morcosan, és csak mosolygott. Idióta, de mégis édes, szőrös barna szörnyláb papucsot viselt, de amúgy ugyan az volt rajta, mint amit akkor viselt, amikor másodszor találkoztunk össze, még anno, Nőnap utáni reggel (http://jadeye.spaces.live.com/blog/cns!3169005F2DBA1ACA!144.entry): fekete harisnya, farmer miniszoknya, fehér garbós hosszában csíkos pulcsi, kék hajgumi, kétoldalt narancs masnis hajcsat, arany vastagcsillag pontfülbevaló, szempillái fölött lágy kék kihúzás… Alig értem oda, berántott az ajtón belülre, és nekitolt az ajtónak, becsukva azt ezzel, és a kemény gombóc egy pillanat alatt átlényegült bennem…
– „Épp időben.” – mondta, és lágyan megcsókolt, de talán pont ezért volt annyira izgató, így ez a csók nem ért véget túl hamar. Közben lehámozta rólam a bőrkabátomat, és megpróbálta felakasztani, de a kabát súlya miatt nem tudta fél kézzel, így az kiesett a kezéből. Fel akarta venni, így elengedett:
– „Hmmm… Ez már hiányzott tegnap este óta…” – mosolygott rám azzal a huncut mosolyával. – „Jó nehéz a kabátod, azt hittem, erősebb vagyok…” – mondta, és felakasztotta. Ledobtam a bakancsomat, majd magával húzott az ebédlőasztalhoz. Ízlésesen volt megterítve, az asztal egyik végén, egymással szemben, középen egy kis virág, és egy szál gyertya. Leültetett, és nem engedte, hogy segítsek:
– „Nem tudom, mit szoktál reggelizni, így csináltam salátát, meg van pirítós, lekvár, szalámi, sajt, tea, gyümölcslé, csak szólj, mit szeretnél…” – mondta.
– „Nos igazából nem szoktam reggelizni, általában csak egy pohár tea, vagy ilyesmi, és rohanok munkába, így aztán csak ámulok, hogy mikkel halmozol most el…” – mondtam, és láttam rajta, hogy nagyon izgul azon, hogy minden rendben legyen.
– „De nem nagyon tudok dönteni, esetleg segíts azzal, hogy te mit szoktál enni…?” – kérdeztem.
– „Hát én általában salátázom, aztán egy kis pirítós eperlekvárral, és meleg tea.” – válaszolt kissé szabadkozó hangnemben, és nézett rám nagy bociszemekkel, szinte szégyenkezve.
– „Rendben, akkor tegyünk így, lássuk azt a salátát.” – és láttam, ahogy megcsillan a szeme az örömtől. Beszéltünk pár dologról reggeli közben, többek közt szóba került Ivánka, és kiderült az is, hogy voltaképp én is ismerem, csak hát nem ismert fel, ami ugye nem is volt baj. Viv már régebb óta ismeri, Ivánka azóta boldogítja azzal, hogy össze akarja szedni, és folyton hülye helyzetbe hozza mások előtt. Én meg ugye egy suliba jártam anno Ivánkával, így én is szembesültem már régebben is ellenállhatatlan humorával. Aztán szóba került a péntek délután is, amire az volt a magyarázat, hogy voltaképp ő sem tudta, miért történtek úgy a dolgok ahogy, ő sem hitte el, hogy mi is őket sasoljuk, nem csak ők minket. Azt viszont nem értette, hogy miért nem szálltunk le, így elmondtam neki, hogy sajna rohannunk kellett, nekem munkába, Fülesnek meg suliba. A reggeli után segíteni akartam neki elpakolni, és elmosogatni, de nem hagyta, azt mondta, ez most az ő dolga. Hamar végzett vele, és a kezembe nyomott desszert gyanánt egy pohárka Baileys-t, majd ő is felmarkolt egyet, és kézenfogott, és felmentünk az emeletre a szobájába. A festés a sötét és világos árnyalatú narancssárga volt, ilyen foltosan, vagy nemtudom, azt minek hívják, de különösen jól nézett ki, ahogy a napfény játszott rajta. Körbemutogatta a szobáját, a mindenféle kis mütyürt a könyvespolcán, ahol néhány igen érdekes gyöngyszemet is kiszúrtam. A HP sorozaton kívül megvolt neki Nabokovtól a Lolita, és még pár hasonló jellegű könyv, Salinger Zabhegyezője… Találtam egy-két mangát is, meg a CD-i közt is láttam néhány animét. A következő pillanatokban megállt közvetlenül előttem, erre kivettem a kezéből a kiürült poharát, és az enyémmel együtt letettem az íróasztalára, és lágyan végigsimítottam a pofiját, mire ő meg átfonta a karjait a nyakam körül, és abban a helyzetben kötöttünk ki megint, amikor beleremegett a térde a történtekbe. Elkezdett az ágy felé húzni, de megint megremegett a térde, így megcsúszott a szőnyegen, és magával rántott, és én kerültem alulra, mikor lehuppantunk az ágyára. Ismét szégyenkezve mosolygott rám:
– „Bocsika…” – azok a kék szemek, azt hiszem, el tudnék veszni bennük… ;o)
Kezdett igazán felforrósodni a helyzet, mikor egyszerre szólaltunk meg:
– „Várj, ez így túl gyors…” – és nézett rám azzal a huncut mosolyával, majd pár pillanatnyi szünet után ugyanott folytattuk, ahol az előbb abbahagytuk. Végül nem történt köztünk más, csak feküdtünk összebújva az ágyán, és nézegettük a plafonra ragasztott csillagait, és mindenféle idiótaságról beszélgettünk. Emlékezett rá, hogy Valentin-nap reggelén találkoztunk először a buszon, és amikor március kilencedikén reggel szintén. 19 éves, és vannak céljai az életben. Egy öccse és egy huga van. Az előző barátja még azelőtt csalta meg, és szakítottak, hogy mi először találkoztunk volna egyáltalán. Sokáig félt belekezdeni bármibe is, mert elvesztette az emberekbe vetett bizalmát.
– „A mai napig nem tudom, hogy miért kezdtem bele az egészbe pénteken délután, de azt hiszem, nem volt hiba…” – mondta egyszer csak, felém fordult, és végigsimította az arcomat.
– „Kérlek, szoríts most csak magadhoz, rendben…?” – nézett rám kérlelően, azokkal a gyönyörű kék szemeivel, és nem lehetett neki nemet mondani. Bár nem is akartam, így közelebb húzódtam hozzá, és ő meg hozzámbújt. Átöleltem, és addig simogattam a kis buksiját, míg ez a lányka el nem aludt a karjaimban… Csak néztem, ahogy ott szuszog a karjaimban, és nem voltam hirtelen tisztában semmivel. Egy nappal ezelőtt fenekestül fordult fel az életem, és ezt valahogy még nem igazán éreztem át. Aztán így telt el nem egészen két óra, és én csak csodáltam a karjaim közt alvó csodát. Aztán felnyitotta azt a két szép szemét, és rám mosolygott:
– „Köszönöm…” – mondta, és nézett rám szinte szégyenkezve, hogy ilyet kért, és amiért elaludt a karjaim közt. Megcsókoltam, és közben egyre erősebben szorított magához, és engem meg egyre inkább elöntött a forróság tőle. Éreztem a parfümje finom illatát, és ahogy megremegett. Pár pillanattal később egy könnycsepp gördült végig a kis pofiján, és landolt az arcomon. Még mielőtt elnézést kérhetett volna érte, az ajkaira tettem a jobb kezem hüvelykujját, majd letöröltem a könnycseppet az arcáról, és megint hozzámbújt, és én szorítottam, amennyire csak tudtam, és ahogy kérte korábban is.
– „Majd később elmondom, jó?” – kérdezte végül.
– „Nem kell mondanod semmit, amit nem akarsz.” – válaszoltam neki.
– „Én csak…”
– „Ssh…”
Kis idő múlva megcsörrent a telefonja. Az apja hívta, hogy be kéne mennie a városba a huga elé, mert az apjának be kellett mennie a munkahelyére, valakinek meg haza kell hozni a hugát, így kénytelenek voltunk összeszedni magunkat, és elindulni. Mielőtt feltettem a buszra, megköszönte nekem ezt a délelőttöt és koradélutánt, még átölelt és megcsókolt, aztán azt mondta, hogy rámcsörög, ha már látja az estét. Az estéből végül nem lett semmi, mert bár leültünk egy kicsit fagyoskodni koraeste a hozzájuk közeli parkban, ahol délelőtt is már ücsörögtem, de nem sokkal később felhívta a legjobb barátnője, majd úgy 10 perccel később eléggé zilált fejjel meg is jelent. Mint kiderült, a csajt épp kidobta a pasija, így pátyolgatni kellett, én meg átlátva a helyzetet, még elkísértem őket Vivékhez, majd leléptem, had beszéljék ki a dolgot. Késő este Viv még felhívott, hogy jóéjt kívánjon, és hogy kitaláljuk, mikor talizunk, mert neki nem jó a vasárnap, mert családi hepaj lesz. Így ha minden igaz, szerda este talizunk, addig sok-sok csókot küldött nekem, és azt mondta, hogy hiányzom… Jóéjt kívántam neki, majd leraktuk. Fél óra múlva még kaptam tőle egy SMS-t:
– „Köszönön neked még 1x ezt a csodálatos napot, régen éreztem magam ilyen jól bárkivel is! Várom a percet, mikor újra veled lehetek! Aludj jól! Kis Vived :o***”
0 hozzászólás