Mert sosem tart tovább, és nem több egy álomnál…
„Meglepett, hogy felhívtál. Mert engem általában csak akkor hívnak fel, ha valamit akarnak, hogy megtegyek nekik. De különben nem foglalkoznak sosem igazából velem, nem is érdekli őket, hogy mi van velem. Csak eldarálják, mit akarnak, és én abban a hiszemben teszem meg ezt nekik, hogy talán kapok valamit cserébe, ha más nem, hát egy kis őszinte megbecsülést.
Hogy mit vártam? Hát nem is tudom. Talán azt, hogy végre fontosnak érezzem magam, veled. Hogy tudjam, hogy valóban rám van szükséged. De ehelyett tök mást kaptam. A nagy semmit. És nem értettem, miért, hiszen megadtam, amit tudtam, ha kérted. Annyira nagy dolog volt ugyanezért sóvárogni cserébe?
Mert ha hiszed, ha nem, kifelé eljátszom ugyan, hogy minden rendben, felöltöm a bájmosolyt, de otthon mégiscsak magam vagyok. És elmondhatatlanul sóvárgom az után, hogy végre valakinek csak egy kicsit is legyek fontos annyira, mint egyesek fontosak nekem… Hogy csak egy kicsit is szeressen valaki annyira, amennyire én szeretem őt… De hát ez csak sóvárgás, mert nem kapom meg attól, akitől szeretném.
Vágyom az ölelésedre, amit anélkül kapok, hogy kérnem kéne, amikor te akarsz átölelni, magadtól, szabad akaratodból… Vágyom pár őszinte szavadra, ami megerősít abban, hogy fontos vagyok neked, és van értelme az életemnek… És igen, vágyom arra, hogy boldoggá tehesselek, mert téged boldognak látni engem is azzá tehetne.
De hát mondd, mégis van értelme mindezt elmondanom? Úgysem változik semmi. Különben meg… Még magamnak is nehéz bevallani, hogy bizony szépen, folyamatosan belédszerettem… Nehéz, mert rettegek attól, hogy nem jön össze, és hogy elveszítem azt a jelenlegi jó viszonyt, ami köztünk most megvan. És félek, hogy nem fogom tudni megadni neked mindazt, amire igazán vágysz. És közben kifacsarodik a szívem, mikor azt látom, hogy mások átölelhetnek és mittudomén… Rosszul esik, és kész…
Áhh, tökmindegy… Kezdek én már letenni arról, hogy lesz ebből köztünk valaha bármi is… Pedig úgy érzem, jó lett volna. De hát mindegy.” – hadarta el az egészet egy szuszra. Majd itt elcsuklott a hangja, és pár pillanat múlva már csak ennyi hallatszott a vonal túlsó végén: bíp-bíp-bíp-bíp-bíp… De a sípolás csak nem akart megszakadni.
– „A franc a hülye ébresztőbe, mennyire gyűlölöm a hangját… Nem akarok még felkelni, nyomd le kérlek…” – hallottam a hangodat. És ahogy kinyitottam a szemem, hogy megkeressem azt a nyamvadt sípoló vacakot, ott voltál mellettem, és hozzámbújtál, magadhoz szorítva, mikor végre elhallgattattam azt a hülye órát… Soha annyira nem esett még jól az ölelésed, mint abban a percben. Sok hülye álom. De legalább velem voltál…
0 hozzászólás