Szeret, nem szeret

Kicsit másként

„Szeretem, amikor megteszem valakinek, amit kér, majd utána viszonzásképp nem kapok semmit – egy gonddal kevesebb, amit esetleg nekem is viszonozni kéne. Szeretem a mindenféle kifogásokat, mert mindig őszinték. Szeretem, amikor valaki azzal jön, hogy arra van időd, amire igazán akarsz, és ha valamit igazán akarsz, akkor lesz rá időd, mert ez talán még így is van, nekem szokott sikerülni.

És szeretem, amikor hagyhatom magam kihasználni – mert így fontosnak érzem magam, elvégre ha másért nem, hát a kihasznált dolog miatt fontos vagyok annak, aki ezt kihasználja.

Szeretem, ha valaki csak önmagára gondol, mert aki önző, az őszintén szeret valakit, hiába önmaga az. Az érzés őszinte, és ez a lényeg, nem?

Szeretem, amikor felhívhatom azokat, akik fontosak számomra – no persze ezt minden alkalommal, mert a legjobb az egészben az, hogy megengedik nekem, hogy én keressem őket: szeretem, ha a számomra fontos emberek éreztetik, hogy mennyit jelent nekik, ha én hívom őket, és így megvárják, hogy ezt megtegyem, és nem tagadják meg tőlem a lehetőséget, mert tudják, hogy mennyire szeretem, amikor én kereshetem mindegyiküket.

De talán a legjobban azt szeretem, amikor nagy ritkán valóban szükségem lenne valakire, és természetesen azok közül, akikre így szükségem lenne, senki sem ér rám. Igen, talán ez utóbbit szeretem a legeslegjobban, és szerencsére elmondhatom, hogy sokszor megajándékoznak ezzel.

Ellenben… Nem szeretem, amikor számíthatok én is másokra, bármikor, bármiben, ahogyan mások is számíthatnak vagy számíthattak rám. Mert az milyen már… Valahogy nem trendi.

Nem szeretem, ha valakinek önmagamért vagyok fontos. Nem szeretem, ha valaki önmagától jut el odáig, hogy kitalálja, hogy velem akar időt tölteni, és kezdeményez ez ügyben. Elvégre miért kéne viszonozni bármit? Önzőnek kell lenni, azt szeressük.

Nem szeretem a betartott ígéreteket. Hiszen az ígéretnek sosem az a lényege, hogy megtartsuk.

No persze a fentiek mind csak blah-blah. Hiszen szerencsére mellettem mindig itt vannak azok, akikre szükségem van.” – majd itt végeszakadt.

Ha lett volna folytatása a levélnek, azt a vértócsa úgyis elmosta volna. Hátulról lőtte fejbe valaki, aki évek óta reménytelenül rajongott érte, és akit ő sosem vett észre. „Ha az enyém nem lehet, hát ne legyen senki másé sem…” – járhatott a gyilkos fejében.

***

Másnap kellemesen kipihenten ébredt, hiszen előző éjjel végre vele lehetett, és érezhette, hogy viszontszeretik. Sokkolta a hír, amikor bekapcsolta a tévét: ő, akit mindennél jobban szeretett végre, az előző éjjel gyilkosság áldozata lett. A bemutatott képen, amit egy biztonsági kamera rögzített, tisztán azonosítható volt, hogy ő a gyilkos. Összeomlott. Valahogy összeszedte magát, és elindult a legelső rendőrörsre, mert nem értette az egészet, hiszen ő ott volt, de semmi ilyen nem történt…

Pár lépést tett csak az utcán, mikor éles fájdalom hasított a mellkasába, és ő lágyan hullott a földre, mint egy elsárgult levél a szélben. Valami forróság öntötte el, amitől nedves és ragacsos lett a ruhája, és erre az addig teljesen érdektelenül tovasétáló emberek szinte azonnal odagyűltek. Egy ismerős arcot látott, aztán ez a valaki megfogta a kezét, majd arcára kaján és önelégült vigyor költözött, majd mintha mondott volna valamit, de csak némán, mert hangot nem hallott. Végül ez a valaki eleresztette a kezét, és eltűnt. Szirénázást, és egy-egy sikolyt még meghallott, majd fázni kezdett, és hagyta magát sodródni. A hangok lassan elhalványultak, a színek és az őt körülvevő arcok szintúgy, és végül engedett a legvégső szorítás is.