Néha azt hinnéd, komolytalanok
De én inkább azt mondanám, többször előfordul, hogy sokkal komolyabbak, mint némelyik felnőtt. Illetve néha a felnőttek még sokkal inkább gyerekesek, mint némelyik fiatal. Látva a mostani fiatalokat, elgondolkozom, hogy én hogyan éltem túl a saját fiatalkoromat (tehát úgy 14-18 közt). Ezt Esztikémtől (ő a fogadott lányom) kaptam pár perce. Engedelmével közzé is teszem.
Csak szánj rá 10 percet, hogy elolvasd, majd gondolkozz el egy kicsit: vannak még őszinte érzéseid? Tudod egyáltalán, milyen, ha ennyit érzel valaki iránt? Éreztél már egyáltalán így? Hogy feladtál volna bármit, ami te vagy, csak hogy vele légy, és boldognak láthasd? Mikor már nem az a fontos, hogy te boldog légy. Hanem Ő… Nem kell válaszolj. Az is elég, ha csak egy percre megállsz, és ezt átgondolod.
Durván tud ütni. Az élet meg nem egyszerű.
***
Belső Káosz
Van, hogy ülsz egy szobában Magad elé meredve, vagy állsz a házad előtt elidőzöl, megakad valahol a szemed és elmerengsz életed egyes meghatározó pontjain… Az emlékeiden, mintha egy kis film peregne le körülötted… A Múltad a Jeleneddel keveredve… Múltbeli emlékek és pontok, a jelen gondolataid, kétségeid, érzéseid, a tények, a tudatod, ami megsúgja, amit nem akarsz hallani, de muszáj… Benned van a tudat, nem űzheted ki! Nem vagy rá képes, Magaddal vívódsz…
Így van ez akkor, ha szerelmes vagy, ha elveszítesz valakit, aki Hozzád közel állt, bele kellene törődnöd, de nem tudsz… Ez mégsem olyan egyszerű, mint ahogy mondják. Úgy tesznek, mintha nekik sikerült volna valaha is beletörődni olyanba, amibe nem lehet. Szeretsz valakit, szerelmes vagy valakibe, tudod, hogy nem lehet az, amit szeretnél, tudod, hogy hiába szereted, mert Ő nem szeret, TUDOD, de mit teszel? Remélsz… Az ember nem képes beletörődni abba, hogy ha valaki, akit Ő szeret, nem szereti viszont, idegesíti a sok okosnak hitt tanács, mint: felejtsd el!
Vagy a „bíztatásnak” szánt vigasz: Majd jön más… Neeeem, ez nem így megy… Hiszen kit érdekel a MAJD, ha ő MOST szerelmes, MOST van szüksége arra, akit MOST szeret… Mit számít a sok más, ha neki egy kell? Mit ér a tanács, hogy felejtse el? Lehet ezt egyáltalán? Nem… Dehogy lehet! Felháborodsz, hogy mit képzel a sok okos, aki ilyeneket mond? Mit képzelnek? Hogy Te nem szereted igazán és el tudnád felejteni? Hova is gondolnak ők? Nem értik, úgy gondolod, nem értik… És így is van; aki ilyet mond, nem érti, hogy Te szerelmes vagy, nem holmi fellángolást érzel…
Ott pereg körülötted a film, egyre nagyobb a káosz benned, összekuszálódik a Múlt és a Jelen, eltévedsz, eltűnsz a saját gondolataid hatalmas zavarában, elnyelnek, jó mélyre húznak, a zaj a fejedben is egyre hangosabb, a felháborodás, a reménytelen tudata, az érzés, a fájdalom egyre hatalmasabb lesz, úgy érzed a külvilágban is nagy a káosz, pedig mindenki éli a saját életét a saját kis káoszaival, hiszen a Te káoszod is csak egy ebben a hatalmas világban, nem pedig az egyetlen…
Hirtelen csak kizökkensz, ott találod Magad még mindig a szobában… A ház előtt… Körülnézel és látsz egy-egy embert… És lassan rájössz, hogy a film nem körülötted pereg, hanem Benned… Ha az emberben lévő káosz kivetítődne a külvilágba, túl nagy zavar lenne, ehelyett csak csöndes, mosolygós arcokat látsz elmenni az utcán, pedig ki tudja? Talán bennük sokkal nagyobb vihar tombol mint Benned…
Lezsibbadsz, nem érzel, nem is akarsz, mert ha újra eljutna hozzád a külvilág, tőrként döfődne a szívedbe… Elviselhetetlenül fájna, égetne a felismerés… Ostoba kifogások… Azt hiszed megtaláltad, benne megvan mindaz, amire vágysz, amit keresel, amit akarsz, amit elvársz… De nem. Tévedsz, csalódsz, visszhangzik benned a csörömpölés, ahogy újra és újra összetörik a törékeny üvegburkot, védtelenné válsz… Már megint, beleestél abba a hibába, amitől óvsz mindenkit, aki csak fontos neked, főként magad… Naiv vagy, ostoba, megint csak magadat látod. Olyan mint a többi, kifogások, átlátszó szövegek. Nem akar megbántani, nem mondhatja el, meg akar óvni… Mitől?! Aztán belül valaki óv az elhamarkodott döntésektől, és érzed, benne bízhatsz… Most talán őszintén…
Te választottad, tudod mivel jár. Akarod a fájdalmat, mert tudod, hogy vele édes lesz, és a boldogság kárpótol majd… Érzed legbelül, szinte ki akar törni, nem tudod kordában tartani… Őt akarod, de nem lehet. 

Beléd hasít, felőröl, annyira fáj, hogy elveszted az eszed, a tehetetlenség jéghideg pengeként nyes el… Ordítani tudnál, a mérhetetlen keserűséget és fájdalmat semmi sem enyhítheti, semmi…. Gondolataid cikáznak, mennyei boldogság lesz egyszerre egyenlő az őrjítő fájdalommal, nem érted, választ vársz, de nem kapsz… Nem kaphatsz… Választ vársz és az őrjítő kíváncsiság akármennyire is mar belülről, a kedvéért nem kérdezel, csak várod hogy megnyíljon, hátha tudsz segíteni, mert nagyon szeretnél… Ha már több nem is, te egy barát szerepével is beéred, aki mellette áll, aki fogja a kezét, ha szüksége lenne rád… Csak boldognak akarod látni, semmi többet…
Csak találgatsz, magadban keresed a hibát, már megint elrontottál valamit… De mégis érzed, hogy ezek ellenére is megérte, ha csak ennyit kaphattál, már az is… És ebbe menekülsz, a boldog tudatlanságba, az érzésbe, ami feledtet veled minden rosszat… Tudni akarod mi bántja, segíteni akarsz, bármi is legyen az, bármi.. Mert tudod jól, hogy te megismerted azt az oldalát, aki valójában, és nem érdekel már semmi. Akarod őt, mindennél jobban, akármit elviselnél érte, a lehetetlent is leküzdenéd, ha cserébe őt kapnád… 

Vele lenni, vele létezni, teljesen más fogalom. A föld fölött jársz, nincs elérhetetlen, nincs lehetetlen, nincs ész, csak a szíved.
Csak a szívetek ver, együtt, nyugodtan, és te mámorban úszol. Ebbe kapaszkodsz utolsó kétségbeesett karcsapásaidnál. Magad mellett akarod tudni, adni akarsz, rengeteget, érzelmeket, már nem is baj, ha viszonzatlanul… Az a mérhetetlen nyugalom és boldogság, amit csak vele érzel, amibe csak mellette burkolózhatsz… És megvéd mindentől, nem jut már el hozzád a keserűség, a szomorúság… És a megannyi megválaszolatlan kérdés majd megválaszolódik, érzed. Bízol benne, az ösztöneidben, ő különleges, és megér ennyit… Sőt… 
Vársz türelmesen, ki akarod vívni a bizalmát…
Mert még megvan benned a remény, hogy egyszer, talán, mégis… Az életben mégis ritka a happyend. Annál realistább dolog az egész.
0 hozzászólás