Közjáték

Amit mondunk és amit teszünk: néha ellentmondanak egymásnak

– „Tudom, korábban azt mondtam neked, hogy nem akarok feladni semmit az akkori életemből, senkiért és semmiért. Tudom, azt is mondtam, hogy ez nem fog változni. És tudom, hogy mostanra minden megváltozott. És hiába tudom, hogy mit mondtam, így alakult. És most ez van. Nem fogok mentegetőzni. De talán te is megérted. Tudom, hogy önmagamnak mondok ezzel most ellent, és azzal, amit teszek. De elsőre nekem sem tűnt fel ez a változás. Mostanra meg már minden annyira más. Mondd, ugye megérted?” – nézett rá kérdőn, majd lesütötte a szemét.

– „Megértem. De amúgy tudok mást tenni, mint megérteni? Nem. Vagyis igen, tudok. Tudok nyavajogni az egészen, hogy így alakult. De hisz az meg úgysem változtat magán a tényen, hogy mi a helyzet. Akkor meg nincs semmi értelme. De talán már az pozitívum, hogy te magad is látod, hogy saját magadnak mondasz ellent.”

Egy halk sóhaj után átölelték egymást egyetlen hosszú percre. Volt valami megfoghatatlan őszinteség ebben az ölelésben, valami valódi érzés.

– „No menj, ott a pasid.” – mondta neki, végigsimítva jobb kézfejének hátával a lány arcát, majd lágyan megérintette ajkaival a homlokát búcsúzóul. Egy pillanatra érezte, hogy a lány megfogja a kezét, majd mikor a lámpa zöldre váltott, lassan elengedte, és átment az utca túloldalára.

A pasi válla mögül a lány még lopva visszanézett, elkapni egy utolsó pillantást, de ekkor egy villamos robogott át az úton, és mire elhaladt, a fiú már nem volt sehol…