BUD-NYC/DL099

Tegnap hajnali hatkor ébredtem fel. Nekem még tegnap, de valójában már majdnem tegnapelőtt. Nyolckor akartam kelni, de nem tudtam visszaaludni. Mondjuk bőven ráértem volna, mert eleve két óra késéssel indult a gépünk. Mint később kiderült, nem tudott időben felszállni New Yorkban, mert vihar volt. Na ezt majd mi is megtapasztaljuk később, de ne ugorjunk ennyire előre. Ezt a későbbi indulást persze csak akkor tudtam meg, mikor reggel online be akartam checkolni.

Tomi, a taxis pontosan megérkezett, így tíz után pár perccel nekivágtunk a reptérnek. Direkt kiemeltük, hogy mi most a Budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi légikikötőbe kell eljussunk, és nehogy Ferihegyre, mert abból még gond lehet. 😀 Vette a lapot. Egyúttal el is indítottam az Utazó Gumisün rovatot:

Persze hiába csekkoltam be előre neten, nem ért semmit, mert még volt Immigration Clearance, aminél megnézik, érvényes-e az ESTA, és paranoid kérdéseket tesznek fel a csomagokkal kapcsolatban is, hogy ugye nem hagytad őrizetlenül, te pakoltad-e össze, fogadtál-e el bárkitől bármi ajándékot, vásároltál-e a reptéren bárkitől bármit az üzleteken túl, stb, és persze hogy mit akarsz kint csinálni. Szó esett fegyvernek látszó tárgyakról, öcsém erre megkérdezte poénból, hogy az ökle annak minősül-e, de szerencsére itt is vették a lapot. Ennek az egésznek egy iszonyat nagy hátránya van, mégpedig hogy órákkal hosszabbítja meg a becsekkolást és a csomagfeladást, emellett természetesen óriási tömeg ácsorog kényszeredetten, hogy sorra kerüljön:

Mondani sem kell, hogy ha nem indult volna eleve késve a gép, akkor nem is lett volna szinte elég időnk a becsekkolásra, mert utána még a biztonsági átvilágítás is mind idő, és lehet is rohanni a géphez. Így nekünk is sikerült itt elpazarolni jó másfél órát az életünkből. De végre feladtuk az egy egész bőröndöt, és megkaptuk a kézipoggyászra is a piros karszalagokat:

A biztonsági ellenőrzés előtt még átpakoltunk három szendvicset, hogy az majd milyen jó lesz majd este, ha megérkezünk, mert nem lehet kiszámítani, hogy mit találunk majd még nyitva. Szalámis szendvicsek voltak, béke poraikra, róluk is majd kicsit később. Az átvilágításon meglehetősen hamar átjutottunk. Volt, akinek le kellett vennie a cipőjét, gondolom, a fegyverré alakítható tűsarkúakra vadásztak, mert nekünk nem kellett vacakolni vele. Persze övet meg minden más fémet ki kellett venni, laptop, iPad, fényképezőgép mind-mind külön tálcával ment át. A gumisün a fényképezős táska tetején volt, megnéztem volna a röntgenes kolléga fejét, hogy mit szól hozzá, de magas fal mögött ült. Mindenesetre nem kérdeztek rá. 😛

Az új terminálépület szép, tiszta európai. A terminál tudatosan van megépítve, mert rögtön a Duty Free Shopba érkezel. Sebaj, legalább ittunk egy kis whiskey-t, mogyorós Bailey’s-t, és valami 6 puttonyos aszút a kóstoltató lánykáknál. Persze minden euróban van kiírva, elvégre ez már ez EU… Még egy nagy pozitívum: végre nem csak az 1200-ért lehet 2dl-es smoothie-t venni, vagy 1300-ért két sarok alakú szendvicset, hanem van Burger King, vagy KFC, és van Costa is, ráadásul a megszokott árakon! A késés miatt a Delta fejenként 2700Ft értékű utalványt adott becsekkoláskor, így azokat az azt elfogadó üzletben cseréltük be portékára, persze a már említett 1300/szendvics, vagy 1200/smoothie áron, megfelelően növelt darabszámmal. Így nekem összesen plusz 80Ft-omba fájt az egész.

Van azonban egy nagyon furcsa dolog az új terminálban, az pedig a Baby changing room. Ezt hibás fordítással pelenkázóvá minősítették, noha ha megfelelően értelmezték volna az egészet, tisztán látható, hogy teljesen másról szól a dolog. Beviszed a csecsemőt ebbe a szobába, és ott elcserélheted, mondjuk egy másikra. Meredek… 😉 😀 (Igen, ez egy fárasztó szóvicc volt, szándékos félrefordítással. :P)

Nagy nehezen elérkezett a 14:20, ekkorra tűzték ki a boardingot. Szokásos tömeg. Amellett öcsém jegye öt sorral hátrébb szólt, így még ügyeskedni kellett majd, hogy el tudjuk cserélni. Szerencsénk volt, főleg úgy, hogy egyikünk jegye sem ablakhoz szólt, mégis sikerült megoldani. Ez úton is ismét köszönet a srácnak, aki átült. 🙂

Na de térjünk vissza a késést okozó viharhoz. Ahogy beszálltunk a gépbe, és kezdtünk elhelyezkedni, kint bizony elkezdett esni az eső, ami néhány perc alatt komoly viharrá fajult. Így ismét várakozás, míg a vihar el nem vonul, hurrá. Újabb bő 25 perc volt, mire el tudtunk indulni a kifutó eleje felé. Konkrétan látni sem lehetett 10 méteren túl, annyira zuhogott. Ezt a képet még a zuhé elején lőttem:

New Yorkban hasonló vihar miatt nem engedték felszállni a gépet, ezért késtünk eleve. A pilóta azt mondta, az itteni eső miatti késést le tudjuk dolgozni, de a két óra alapkésést értelemszerűen nem. Aztán szerencsére megkaptuk a felszállási engedélyt, és teljesen simán ment minden. Az elején volt egy hosszabb viharzóna, de nem volt hullámvasút szerencsére a dolog.

Ahogy jött a steward, hogy nekilássanak a felszolgálásnak, az előttünk ülő pasi meg nő kértek a tőle poharat, aki hozott ugyan, de megkérdezte tőlük, hogy mire kell, mire elővettek 4 üveg olyan whiskey-t, amit mi is kóstoltunk. Erre a steward mondta nekik, hogy hát azt bizony nem fogyaszthatják el, szabályozás, stb, hozta is a piros szabálykönyvet, így a kollégáknak meg kellett elégedni a tetrapak-dobozos fehér vagy vörös borral, netán sörrel. Az oka prózai: így a személyzet kontrollálni tudja, ki mennyit iszik.

A késés miatt már rögtön az ebéd felszolgálásával kezdték a programot, elment egynek, de az biztos, hogy nem fogok erre rászokni. A Lufthansán legutóbb mintha jobban ízlett volna a felszolgált légikaja. Persze sünös kép most is kell:

Valamikor az ebéd, és az első film után jött a szokásos Duty Free vásárlós rész, egyetlen dolog azért szemet szúrt, és elgondolkoztam, hogy mekkora lehet az igény az ilyenekre. Nem szaporítanám tovább a szót, mindenki döntse el maga, én jót mosolyogtam szegényen:

Érzem, ahogy elönt a visszafoghatatlan vágy valakit, hogy deltás légikísérős Barbie-t akarjon. Nehezen bár, de ellenálltunk a csábításnak.

Maga az út egyébként szinte hamar eltelt. Dolgoztam az iPad-en, olvasgattam, mahjongoztam, aztán filmet néztem a Mac-en, vagy csak bámultam kifelé az ablakon. Eltelt. Aztán hozták a vámnyilatkozatos papírt, amin külön be kell X-elni, ha viszel be bármi ételt, vagy gyümölcsöt, zöldséget, hústerméket. Elvileg ha nem vallod be, hogy van nálad hús, akkor nem birizgálnak érte, de ha belefutsz egy kutyás vámosba, és a kutya kiszagolja a jó kis hazai szalámit, és azt nem vallottad be, akkor jöhet a borsos büntetés… Így kénytelenek voltunk bevallani.

Megérkezni viszont nem volt ám egyszerű. 19:01-re értünk földet helyi idő szerint a tervezett 16:50 helyett. A leszálláskor természetesen megvolt a szokásos morbid tapsolás, amit én sosem fogok tudni valójában átérezni. Erre csak rákontráz amúgy Budapesten a 2-es terminálok felhajtójánál a MasterCard óriásplakát, amiben napszemcsy X ezer, parcsifümcsy Z, megérkezni felbecsülhetetlen. Mindez fekete háttérrel ugye. A morbid édesanyádat.

Mindegy, a leszállás csak „Kvákk kapitány féle kettő pontos leszállás”-nak megy el, mert az első touchdown után még ugrott egyet a gép. Három pont alatt meg nincs bónusz. A következő nehezítés az volt, hogy nem találtak nekünk a késés miatt szabad kaput. Így az eredeti 3-mas terminál helyett a 4-esre irányítottak, de újabb fél óra volt, mire egyáltalán beállítunk a kapuhoz, és elkezdték a kiszállást. Persze hagytuk, hogy had rohanjanak azok, akiknek átszállásuk volt. Elvileg a Delta intézkedett, de a kapukeresési hercehurca miatt csak még nagyobb rohanás volt ez nekik.

Aztán jött a beléptetés, azzal nagyon hamar végeztünk. Rákérdezett a húsra, mondtuk, hogy 3 szendvics, aha, oké, viszlát. Nem volt semmi gond, baggage claim, és meg is volt a bőröndünk – benne a szalámival. Mentünk kifelé, és ilyenkor még van a vámellenőrzés, ahol a kék bevallást kell leadni. Na ott viszont tovább is kellett mennünk szépen a food detectorhoz, ahol elkobozták mind a két rúd szalámit, és a három vacsora-szendvicsünket is, mivel hús van benne. Azt mondta ott a vámos, hogy ha csirke lett volna, akkor nem érdekli őket. Mindenesetre legalább teljesen összetúrta a bőröndöt. Sajnáltam mindet, mert én nem szoktam ételt kidobni, az annál többet ér… Hülye szabályozás. A vámos még külön meg is köszönte a korrekt hozzáállásunkat, hogy bevallottuk, mert másképp tényleg a bírságot kockáztattuk volna. Tanulság: vagy bevallod, és elveszik, vagy sumákolsz, és magas bírságot kockáztatsz.

A következő feladat volt megtalálni Wayne-t, aki kijött elénk. Ahogy kiértünk, végignéztük a várakozókat, nem volt köztük. Na akkor eszünkbe jutott, hogy mi van, ha a 3-mas terminálon vár, ahova eredetileg kellett volna jönnie a gépnek. Megkérdeztük, merre van, de nem volt teljesen egyértelmű, amit mondtak, hiszen még sosem kóvályogtunk arra korábban, így másfelé mentünk. Szerencsénkre összefutottunk a deltás stewardessekkel, akik közt az egyik hölgy magyar volt, így gyorsan tőle is útbaigazítást kértünk. Elmondta, merre van, így már meg is találtuk, de előtte kérdezte, hogy felhívtuk-e az ismerőst, mire mondtam, hogy még nem jutottunk el odáig, erre elővette a telefonját, és akkor próbáljuk meg hívni. Hangposta. Na jó, lehet odalent nincs térerő. Megköszöntük a segítségét, és gyalog át a 3-masba, 15 perc. Végigjártuk a 3A, 3B, 3C-t, sehol senki. A 3C-ben találtunk egy urat, aki kérdezte, segíthet-e, majd szintén felajánlotta a telefonját, amiről ismét megpróbáltuk hívni Wayne-t, de szintúgy hangposta, így hívtuk Katit, aki szerencsére felvette, és megbeszéltük vele, hogy akkor visszamegyünk a 4-esbe, és ott várunk, addig ő telefonálgat.

Igen, még vadidegenek is segítettek a telefonálásban, noha az úrnak még mondtam is, hogy nem érdekes, van ott public phone is. Magyarországon ez jóformán elképzelhetetlen.

Közben már elmúlt este 8 is, így besötétedett, és elkezdett hüsi lenni. Visszasétáltunk a 4-esbe, majd 5 perc keresgélés után megtaláltuk – a Jóskát. Mindez csak azért volt körülményes, mert vele egyszer találkoztunk csak, azt is még 2009-ben, és elsőre ő sem ismert meg minket, csak mikor megkérdeztem tőle, hogy ugye ő vár ránk.

Aztán várt még ránk egy másfél óra, hogy megérkezzünk New Brunswickba. Természetesen autópálya és az elmaradhatatlan Toll Plaza is ugyanúgy várt minket. (Aki esetleg nem tudná mi az, a Toll Plaza nem analóg a bevásárlóközpontos plázákkal, bár pénzt itt is költhetsz azért, csak itt autópályadíjra. :P) Sünös kép is kellett akkor már:

Éjjel 11-re értünk „haza”, de még ki kellett pakolni, így én hajnali fél egy után tudtam csak elnyúlni, addigra már bőven megvolt a 24 óra ébrenlét.

Most reggel fél kilenc van, de fent vagyok már fél hat óta, felébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Fránya átállás… De legalább volt időm gyorsan dolgozni egy kicsit, és persze megírni ezt. A mai napról még nem sok mindent tudunk, de majd kiderül, hogy lesz. Jóska jön 10-re, aztán meglátjuk.