„Szeretlek, te nagy szamár…!”

Egy perc nosztalgia

Nemtom, hogyan jutott eszembe épp most. Azóta se volt ilyen. Talán túlzottan is jó volt. De régen volt, a dolgok és az emberek is változnak, én is változtam. De a jó emlékek megmaradnak. Ezt az érzést pár zenei aláfestéssel talán megközelíteni lehet, de leírni semmiképp. Katarktikus volt, jó értelemben. De azt hiszem, bárki, aki már érzett hasonlót, tudja, miről beszélek. Hálával tartozom, hogy olyat mutatott nekem Ő és az élet, amit érdemes keresni, igaz megtalálni már sokkal nehezebb…

***

Ãœltünk a parkban a padon keresztben, Ő az ölemben. Majd a világ megszűnt létezni körülöttünk, ahogy egy narancsszín függöny ereszkedett körénk abban a pillanatban, amikor megcsókoltam. Nekem legalábbis sokkal inkább tűnt narancsszínnek, mint rózsaszín álomnak. Nem is volt baj. Elhalt az autók moraja, a többi ember beszélgetése, a madarak csicsergése, a falevelek susogása a szélben, minden. Csak mi voltunk, ketten, és semmi más. Nem éreztem azelőtt még ilyet, talán azóta sem. De egy valami azóta is a fülembe cseng időnként, amit nem sokkal a csók után mondott:

„Szeretlek, te nagy szamár…!”