Vakítson el bár a napfény…

Lehet, szemeből könny hull, s én mégsem sírok

A napok csak elszáguldanak mellettem, és néha én magam sem tudom már, hol is járok. Ha tehetném, búcsút intenék mindennek, és mindenkinek: Neked, és mindennek, amit csak ismerek. Miért? Mert minden, amiben hittem, lassan értékét veszti, és lassan túl kéne már lépnem rajtuk. Persze bennem él még a remény, hogy mindez változik, vagy nem így lesz mégsem.

***

Hogy mit szeretnék? Köss kendőt a szemem elé, fogd meg a kezemet, és vigyél magaddal egy olyan helyre, ahol a kendőn át is érzem már az aranysárga napsugarak melegét, és vakítson el a fény, mikor leveszed a szemeimről a kendőt. Vagy ha ez nem megy, legalább tégy félre nekem pár napsugarat a két szép szemedben, és emeld rám a tekinteted, nézz őszintén és mélyen a szemembe, hadd lássam bennük megcsillanni azt a két aranysárga szallagot, és mondd ki végre. Öleljen minket körbe a lágy tavaszi szellő, és borzongjak bele egyetlen érintésedbe is. Nem kell, hogy szeress, de legalább tégy úgy, mintha fontos lennék. Csak ölelj át, érezzem az illatod, és szoríts, hogy egy percig legalább ne fájjon úgy minden, mélyen, itt legbelül…

(Neked, mert hálával tartozom a sorsnak, hogy ismerlek)