Modern művészetek kontra rákkenróól…

Avagy amikor Dali találkozik Hendrix-szel, és bedobnak egy feles whiskey-t a sarki cukrászdában

Múltkor volt szerencsém megtapasztalni az átlagembernek kissé nehezen fogyasztható modern interpretív táncművészet és a sokkal könnyebben befogadható szoft-rockzene kapcsolatát. Mindehhez a SÍN Kultúrális központot sikerült színhelyül választani, ami leginkább egy igazi műhely, ahol festhetsz akár a földön is, miközben az épület másik szegletében lehet éppen feldarabolnak egy modellt, fel sem tűnne. Mindezt pozitív értelemben értve persze. Tipikusan az a hely amúgy, ami egy lerobbant üzemből lett kialakítva, ezért árad belőle az erő, és bizony kedvem támadt volna leülni egy akvarellt összedobni. A kommunista érában a politikai rendőrség azonnal lerombolta volna a helyet, mint ideológiailag káros művek születésének fészkét, és rögtön megtiltották volna még csak a hozzá hasonló helyek létesülését, mint állam-ellenes cselekményt.

Belépve a bejáraton, szemembe ötlik a 80-as években használt tipikus barna csempe, amivel a padló és a fal szegélye van burkolva, igazi szocreál érzés, szinte orromban érzem az általános iskola folyosójának menzaétkezde és tornaóra szagát, na de ez ne bátorítson el, beljebb is megyek hát.

Igazi „építési terület” ötlik szemembe balról, jobban szétnézve épp valóban átalakítás folyhat, bár ki tudja, lessünk be a következő ajtó üvegén is, itt már kicsit másabb a kép. Láthatólag szobrászműhelyként funkcionál, és bár egy rakás lim-lom összehányt rakása az egész első blikkre, körültekintve érzékelhető, hogy mindennek határozott helye vagy funkciója van, egyfajta egységben élnek egymással.

Majd a mellékhelyiségek fogadnak. Betekintek, ha már úgy is, legalább felmérem a menekülési útvonalakat, ha problémák adódnának az alkoholfogyasztással netán… Meglepő módon ugyanaz a letisztult, igazi szocreál berendezés, bár sajnos nem elég retró, na sebaj, célnak megfelel. Tovább.

Balról igazi indusztriális stílusban szerkesztett lambériacsoda fogad egy pulttal, ami, mint valami óriási bálnaszáj igyekez elnyelni hosszában csíkozott faborításával, el is hátrálok szaporán. Hátam mögött igazi üzemajtó fogad, óriási kallantyú a kilincs, mint egy váltókar a vasút mentén, magas fém ajtószárnyak, mindez az idők során megfakult, patinás zöld köntösbe bújtatva. Tovább, a nagy csarnok fényei hívogatóak!

A nagy csarnok padlója hanyagul ledobott, talán hajópadló, lakkozva ha volt is ugyan, már régen elkopott, szinte puha, bársonyos felületű, a por mégsem idegen tőle, és a festések nyomait hordozza, hol sziluettek, hol színes pacák formájában, amitől egyfajta „művész-szőnyeg” hatása van. A csarnok tetőszerkezetének vas merevítőiről óriásplakát nagyságú, leginkább óriásira nagyított raszterképek lógnak egyfajta térelválasztó függönyként, szinte padlótól plafonig. Jobb oldalában ismét egy hasonló ajtó, aminek köntöse és kilincse az előbb megfogott, ez is ugyanabba a csarnokba nyílik, csak kívülről nehéz, fekete lepel védi, talán az avatatlan szemektől, be is lesek hát. Pár széksor, színpad, világítótestek, és állványok, és próbáló táncosok. El, el innen, majd ha már tényleg kezdik.

Mi a csarnok jobb oldali végében kapunk helyet, nagy, fekete gumilepedő le a földre, aztán cuccoljunk csak le rá jól. Színpadunk mögött ablaksor, de ez sokkal inkább falusi, négyes osztású ablaktáblákat takar, semmint drótosüveg üzemi fényszöktető nyílászárókat, természetesen a már megismert zöld keretekkel. A vakolatot itt-ott már megharapdálta az idő, de tökéletesen illik bele a képbe. Egy repedést elnézve elfilozofálgatok magamban, hogy vajon hogyan nézne ki, ha pont rá esne a napfény, de ezt késő délután már úgysem látom meg.

Majd a fekete lepel mögötti kis csarnok immár nem magányos, székeken csücsülő, művészetre szomjas elmék és az őket tartalmazó emberi testek kezdik feltölteni, majd engem is magába szippant, és elfoglalván helyem középütt, egy széksor elején, előveszem Camera Obscura-m, hogy rabul ejtsem a faunok és nimfák lelkét, amint ezen a dionüsziába hanyatló esten fényben és hangban megkomponált halk és egyben hangos táncukat lejtik előttem. Érdekes, katarktikus hangulat kerít magába, igazából nem számítva erre a hatásra. Az egyik leányzó különösen érdekes hatással van rám, borzongatóan hat rám, ahogy a sárgás fényben a haja tincsenként az arcába hull. Kalitkába is zárom őt és társait a fekete dobozzal a kezemben, majd a varázs is véget ér nem sokkal később. Az előadás végén még a szkeptikusok is elismerően ütik össze tenyerük kézközép- és ujjperc-csontjait, taps gyanánt, kaotikus csontütődések zaja veri fel az eddigi csodálkozó betekintést az addigi játékba, és a nimfák és faunok szinte riadtan, huss, pillanatok alatt szaladnak szerteszét.

Valahogy a belépő kicsit talán borsos ára (1500 Ft) illetve a hely általános távolsága okán nem sokan maradnak a nimfák lágy mozdulatai után a már sokkal nagyobb erővel feltörő rockzenére, és ennek okán leginkább egy nyilvános próbává alakul át az egész, de két leányzó kitartóan végighallgatja az egészet, és már emiatt megérte fellépni. Az akusztika borzalmasan jó, a korábban már megismert térelválasztók mind hangzásban, mind látványban különös zamattal ajándékozzák meg az egész történést. Majd elcsitul minden, összepakolunk, és a két lánnyal „felvértezve”, belevetjük magunkat az éjszakába. Némi mulatozás az egyik parkolóban, és amint a lányok elköszönnek, mi is bepattanunk a durrogó szekérbe, és némi zenei körítéssel megtoldva elvágtázunk a napfelkelte irányába.

(Képek a galériában.)