Néha annyira…

És százszor meg százszor is…

Néha annyira szeretnék hosszú percekre elmerengni a két szép szemedben, és mégis elkapom a tekintetem pár pillanat után. Néha annyira szeretném érezni az érintésed, és mégis elrántom a kezem, ha véletlen hozzámérsz. Néha annyira szeretnélek átölelni Téged, de mégis elhátrálok, ha kicsit közelebb kerülsz hozzám. Néha annyira vágyom egy lágy csókra Tőled, és mégis, ha adódik is helyzet, biztosan elszúrom a lehetőségét. Néha annyira elmondanám, hogy mit is érzek igazából, hogy azt hiszem, beléd szerettem, de az ajkaim mégis képtelenek megmozdulni, és nyelvemre ólomsúly nehezül. Pedig…

Pedig százszor és százszor megpróbáltam állni a tekinteted, csak féltem, hogy meglátod benne, mit érzek. Százszor és százszor én magam lendítettem direkt úgy a kezem, hogy véletlen hozzádérjek, és bár reméltem, hogy akaratlanul is kézenfogsz, végül pont emiatt rántottam el. Százszor és százszor reméltem, hogy átölelhetlek, de féltem, hogy nem ölelnél vissza, és emiatt nem is tettem meg. Százszor és százszor elképzeltem már, milyen lenne, ha megcsókolnálak, és mikor úgy állt a helyzet talán, féltem, hogy mindent elrontanék vele. És százszor és százszor végigjátszottam már magamban, hogy ezután a lágy csók után végre kimondom: belédszerettem, Kedves… és hát sosem voltam ennyire bátor. Féltem, hogy szétszaggatom vele azt, ami kettőnk közt jelenleg is van.

De most itt állsz előttem, és ahogy mélyen a szemedbe nézek, talán azt látom, hogy nincs mitől félnem. Egy pillanatra mindkettőnk keze egyszerre mozdul meg, és emiatt teljesen váratlanul érnek egymáshoz az ujjaink, ami bizsergetően furcsa érzést hoz magával, majd megfogom a két kezed, és közelebb húzlak magamhoz. Valami furcsa érzés kerít hatalmába, mintha pillangók csiklandoznának a szárnyaikkal belülről, vagy ezer hangya kezdene el szaladgálni a hasam tájékán, és érzem, ahogy a kis szívem elkezd gyorsabban verni, és ettől ez a bizsergés elkezd végigömleni rajtam. A vállaimra teszem a két kezed, majd megfogom a derekad, és egészen közel húzlak magamhoz, hogy az orrunk összeér, és érzem, ahogy minden pillanattal egyre hevesebben ver a Te kis szíved is. Ahogy a homlokunk összeér, és lehunyjuk mindketten a szemünket, érzem, ahogy átfonod a karjaid a nyakam körül, és végre én is magamhoz szoríthatlak. Az arcod biztosan kipirult, érzem, hogy forró, ahogy egy lágy puszit lehelek rá oldalt. És végre lágyan megcsókollak, és Te nem tétovázol egy pillanatot sem, hogy visszacsókolj… Percekre minden más megszűnik körülöttünk, csak ketten vagyunk, és az érzés, ami magával ragad. Beleremeg a két térded is ebbe a csókba, még jó, hogy szorosan ölellek… És már nem kell mondanom semmit, mert a lassan rámemelt tekinteted, és az a huncut kis mosoly a szád szélén mindent elárul. Majd arcodat mélyen a nyakamba temeted a hideg elől, és hosszú percek telnek el így, összebújva, míg körülöttünk fúj a hideg éjszakai szél, és mi mégsem fázunk. Talán a második busz elhaladta után eszmélünk csak fel, mikor már jó 20 perc elmúlt közben, és nekünk az nem tűnt többnek, mint 3 pillanat, s mégis micsoda 3 pillanat volt…

De akkor most mélyen a két szép szemedbe nézek, és végre kimondom: Belédszerettem, Kedves… Kérlek engedd meg… Hadd segítsek elfeledni minden rossz emléket…!